Latin-Amerika
A január folyótól a jó szelek városáig
Szöveg és fotók: Papp Éva

Dél-Amerika térképe máig őrzi a hajdani gyarmatosítók örömeit, de még tévedéseit is. Rio de Janeiro például egy nem létező folyóról kapta a nevét: a Guanabara-öblöt, melynek partjára a város épült, a portugál tengerészek először folyótorkolatnak vélték. Buenos Aires pedig nevében hordozza a sevillai hajósok háláját a jó szelekért, amelyek a biztos kikötőhelyre vezérelték őket.

S ha az egykori, örökké nyughatatlan utazók és felfedezők késői leszármazottaiként mi is ilyen messzi útra vállalkozunk, akkor érdemes alaposan körülnézni az utazások piacán: jó szervezéssel ugyanis három hét alatt akár öt latin-amerikai országba is betekintést nyerhetünk. S mielőtt bárki arra gondolna, hogy ez bizony csak egy gyorstalpaló túra lehet, ahol kapkodva rohanunk végig a csodaszép tájakon, sietünk rádöbbenteni a kétkedőket: rövidebb időre aligha érdemes, hosszabbra pedig általában képtelenség útra kelni e messzi földrészre.

Brazília
Rió, a fények és árnyak városa

Vakító napsütésben, 30 °C-os melegben landol az óriásgép Rio de Janeiro repterén. Bár 1960 óta Rio már nem főváros, az emberek számára továbbra is Brazília jelképe maradt ez a természeti szépségeiben és fekvésében is egyedülálló város. Itt mindig főszezon van, a bohém rióiak - a cariocák - hősiesen állják a turisták rohamait a Corcovadón és a Cukorsüveg-hegyen. A világhírű fürdőhely, a Copacabana szállodáiban szinte állandóan teltház van. A rutinos nyaralók egy szál fürdőruhában, papucsban és vállukra vetett törölközővel sétálnak át a homokos partot a szállodasortól elválasztó Avenida Atlanticán. Ők már bizonyára tudják, mi a Rióba érkezők első aranyszabálya: "Hagyj mindent a széfben, akkor nem érhet nagy meglepetés!". A közbiztonság ugyanis errefelé legendásan rossz, az elegáns lakóházak portáljainak öles vasrácsai sem kizárólag díszítőelemként szolgálnak.

A legújabb felmérések szerint a riói lakosok egynegyede nyomornegyedekben, úgynevezett favelákban él, amelyek - a maguk íratlan törvényeivel - mintegy városok a városban. Ezek egyike, hogy magányosan például nem tanácsos bemerészkedni e rosszhírű helyekre, de szerencsére létezik már olyan helyi utazási iroda, amely favela-túrákra szakosodott. De az is célravezető, ha idegenvezetőnk egyenesen favela-lakó, mint a mi több nyelven beszélő Edisonunk, aki otthonosan kalauzolta kis csapatunkat a dombokra épült nyomornegyed labirintusában. Órákon keresztül sétálgattunk a sikátorok között, melyek helyenként olyan szűkek, hogy egy ember is csak üggyel-bajjal fér el a házfalak között. A modernizáció azonban a favelákat is utolérte: vannak itt üzletek, iskolák, bankok,
szupermarketek, sőt még egy McDonald's is - igaz, csak fagylaltot árusít. Az újabb építésű házak között nem egy többemeletes, "panorámás", sőt kaputelefonnal is rendelkezik. A legtöbb lakóházban már van vezetékes víz és áram is, bár villanyszerelő legyen a talpán, aki a fejünk fölött pár centire húzódó kábelrengetegen ki tud igazodni. És hogy milyen az élet a favelákban? Edison szerint - a rendőrség kábítószercsempészek utáni razziáit leszámítva - nyugodt, mindenki ismer mindenkit, de ami a legfontosabb, hogy a megélhetés olcsó, ezért nem is akar senki elköltözni.

Peru
Lima, a tartózkodó főváros

Rió után rövid időre búcsút veszünk Brazíliától, és elrepülünk Limába. Azok a turisták, akik itt lépnek először perui földre, egy kicsit csalódottak. Semmi egzotikum, vagy legalább egy színes ponchós indián! A város szívébe vezető út kezdetben elég egyhangú, így az idelátogató még nem is sejtheti, hogy mennyi szépség vár rá. Mert Lima elbűvölő, de olyan, mint egy szeszélyes spanyol dáma: kicsit kéreti magát, mielőtt bájait felfedi. A várost Francisco Pizarro (az inka birodalmat maroknyi csapatával leigázó spanyol conquistador) alapította 1535-ben, reneszánsz mintára. Lima a perui alkirályság fővárosaként közel két évszázadon át vezető szerepet töltött be a térségben. A történelmi városközpontban található katedrális, az elnöki palota, a Szent Ferenc templom, és a dúsan faragott, cédruserkélyes Torre-Tagle palota a koloniális építészet egy-egy gyöngyszeme. Bár a földrengések és a tűzvészek sok kárt okoztak a városban, Lima - a világörökség részeként - több helyről is támogatást kapott, hogy épületeit az eredeti állapotukban helyreállíthassa és megőrizhesse. A San Martín téren az egyik amerikai gyorsétteremnek például még a harsogóan piros emblémáját is feketére kellett cserélnie, hogy ne zavarja meg az összhatást.

Szigetek, Nazca vonalak és őserdő

Ha az ember már Limáig eljutott, akkor két közeli látványosságot biztosan nem hagyhat ki, de egy kora hajnali indulással akár össze is köthető a két program. Ha kis buszunk jó iramban robog a Csendes-óceán hullámaival párhuzamosan futó pánamerikai országúton, reggel nyolckor már motorcsónakban ülhetünk a Paracas-félsziget partján, hogy az a közeli Ballestas-szigetekre vigyen bennünket. Itt, a hideg vízű Humboldt-áramlatnak köszönhetően felhőszerű rajokban vonulnak a szardellák. A velük táplálkozó madarak ürüléke a guano, melynek exportja az 1800-as évek derekán gazdasági fellendülést hozott Perunak. Oroszlánfókák és pingvinek, valamint számtalan madár, köztük kormoránok, pelikánok, szulák osztoznak meg békésen ezen a nem túl nagy területen.

A Paracas-félszigethez már közel fekszik Ica városka, ahol a vállalkozó kedvűek kis Cessna típusú gépekre szállva a magasból szemlélhetik meg a Nazca-hátság geoglifáit. Talán nem is emberkéz alkotta a helyenként akár több száz méteres kiterjedést is elérő, szabályos geometriai- és állatábrázolásokat. Egyes kutatók szerint az egész egy hatalmas csillagászati naptár, mások úgy vélik, hogy az állatfigurák isteneket szimbolizálnak, kiket az ősi indiánok azért mintáztak, hogy megnyerjék kegyeiket az eső érdekében. Bármi legyen is az igazság, mindenképpen felejthetetlen élmény látni, amint a majom, a pók vagy a kolibri óriási figurája kirajzolódik a sárgás homokon.

Aztán rövid időre elfelejt-hetjük a civilizációt, hogy afféle modern Robinson módjára eltöltsünk néhány napot a perui őserdőben. Madre de Dios tartomány fővá-rosában, Puerto Maldonadóban például mintha megállt volna az idő. A századforduló kaucsukláza felvirágoztatta a várost, majd hosszú időre feledésbe merült, egészen az 1970-es évekig, amikor is aranyat találtak a környező folyókban. Azóta zarándokolnak ide a szerencsevadászok, hogy megkísértsék Fortuna istenasszonyt.

A kikötőben csónakot bérlünk, hogy őserdei szálláshelyünkre vigyen bennünket. A cölöpökre épült pálmakunyhók közvetlenül a folyóparton állnak és nem nélkülöznek némi luxust sem. Van hidegvizes zuhany, és sűrűszövésű moszkítóhálóval védett ágy, viszont nincs villany. Gumicsizmát húzunk, és nagy túrákat teszünk az őserdőben. Kirándulunk az egzotikus madarairól ismert Sandoval-tóhoz, áthajózunk a szemben lévő majomszigetre, a korán ránk boruló éjszakát pedig kihasználjuk egy izgalmas kajmánlesre. Gyertyafény mellett költjük el különleges vacsoránkat: a bambuszban párolt csirke maniókával igazi ínyencfalat. Elalvás előtt azért az urbanizálódott turista gondosan végigpásztázza kunyhóját a petróleumlámpa gyér fényében, hogy az esetleges hívatlan látogatókat időben észrevegye. Ha aztán mindent rendben talál, a mély alvás garantált az őserdő hangjaival fűszerezett langyos éjszakában.

Cuzco, az inkák különös városa

Puerto Maldonadotól alig félóra repülés Cuzco, a hajdanvolt inka birodalom legendás fővárosa. Az Andokban vagyunk, 3300 méteres magasságban, ezért csakhamar elő-kerülnek a bőröndből a meleg pulóverek. Szokatlan érzés a soroche, az úgynezevett magaslati betegség, amely különösen az emelkedőkön teszi próbára a több oxigénhez szokott tüdőt. Indián mítoszok szerint a várost az első inka, Manco Capac alapította a nővérével: a napisten, Inti egy aranybotot adott a párnak, és meghagyta nekik, hogy ott telepedjenek le, ahol a bot könnyedén a földbe fúródik.

Cuzco a XV. század közepén, Pachacutec inka idejében érte el fénykorát: kőházai, csatorna rendszere, kövezett utcái igazi metropolisszá tették. A mai város az ősi hagyományok és a modernizáció egészen különös keveréke: a San Blas negyed zegzugos utcáiban az indián árusok spanyolul szólnak a turistához, de kecsuául beszélnek egymás között, és azon sem lepődik meg senki, hogy a katedrális Utolsó vacsora című képén Jézus a tanítványival cuy-t, azaz sült tengerimalacot falatozik.

Cuzco és környéke bővel-kedik az inka korból származó romokban, ám ami minden utazó vágya, az természetesen a Machu Picchu. Elegáns, helyjegyes vonattal utazhatunk a hegy lábánál fekvő Aguas Calientes városig, utunkat végigkíséri az Urubamba, az inkák szent folyója. A buszok kanyargós szerpentinen kapaszkodnak fel a csúcsra, és az elénk táruló látvány még a sokat látott vándort is meghatja. Valószínűleg így érezhetett Hiram Bingham amerikai professzor is, aki 1911-ben nyomára bukkant ennek a rejtélyes városnak. Hogy tényleg a Machu Picchun volt-e Vilcabamba, az utolsó inka uralkodók elveszett városa, ma sem tudni bizonyosan. De az tagadhatatlan tény, hogy itt a világ egyik legszebb helyén állunk.

Mielőtt elköszönünk Perutól, hogy Bolívia felé vegyük az irányt, megállunk a Titicaca-tó partján, Punoban, hogy megismerjük a totora szigeteken élő uro indiánokat. A totora a tó sekélyebb részein tenyésző kákaszerű növény, amely nem is hinnénk, milyen sok mindenre alkalmas. Az urók belőlük készítik kunyhóikat, csónakjaikat, sőt, a vízen lebegő szigeteiket is. Időről-időre új réteg totorát kell a szigeteken szétteríteni, mert az alsó részek folyamatosan pusztulnak. Ez - csakúgy mint a halászat - a férfiak feladata, míg az asszonyok a háztartást vezetik, vagy kézimunkáznak: színes szőtteseik, hímzéseik kelen-dőek a látogatók körében. Bár az utolsó tiszta vérű uro már vagy negyven éve meghalt, a szigeteken ma élő - főként aymara indiánokkal keveredett - urók igyekeznek megőrizni ősi szokásaikat.

Bolívia
XXI. századi "Indiánország"

A Titicaca-tó 3856 méterrel a tengerszint felett nem csak a világ legmagasabban fekvő tava: természetes határt képez Peru és Bolívia között. A La Pazig tartó út cseppet sem unalmas, ahogy lassan elmarad mögöttünk a tó türkizkék szalagja, előbukkannak a fenséges Cordillera Real 5-6 ezer méteres hófödte hegycsúcsai. A Magyarországnál mintegy tízszer nagyobb Bolívia 1825-ben vált függetlenné, addig nagyobbik fele Felső-Peru néven a limai alkirályság tartománya volt. A spanyol uralom előtti időkben pedig a hatalmas Inka Birodalom déli részét képezte, amit Gonzales Pizarro, a hírhedt conquistador öccse hódított meg 1538-ban.

Bolívia egyik érdekessége, hogy két fővárosa van. Az adminisztratív székhely La Paz, de a korábbi fővárost, Sucrét is meghagyták címzetes fővárosnak, állítólag azért, mert valaha itt laktak a legbefolyásosabb bolíviai családok, és sértő lett volna számukra, hogy ha egyszerre csak nem lettek volna fővárosiak.
La Paz az Illimani hegy lábánál, egy óriási völgyben terül el. Panorámája egészen rendkívüli: 4000 méteres magasságból meredeken bukik alá a város szívébe vezető út. Más helyekkel ellentétben itt minél mélyebbre megyünk, annál elegánsabb negyedeket találunk, ennek oka a több oxigén.

A város a már megszokott békés harmóniában él együtt indián múltjával, a nyüzsgő belváros szomszédságában, a boszorkány-piacon bármikor beszerezhetünk szerencsét hozó amuletteket, vagy szárított lámaembriókat, ha éppen Pachamamának, a földanyának szeretnénk áldozatot bemutatni.

Két ország határán
Iguaçu, a folyóisten bosszúja


Mielőtt elhagyjuk a várost, még dzsippel felkapaszkodhatunk az 5300 méteres Chacaltayára, ahol a világ legmagasabban fekvő sípályája található. Furcsa érzés délelőtt hógolyózni, délután pedig szubtrópusi klímában landolni. Utunk vége felé ugyanis visszatérünk Brazíliába, hogy megcsodáljuk az Iguacu vízesésrendszert az ország délkeleti csücskében. A valaha itt élt kaigang indiánok meséi szerint a gonosz kígyóisten kavarta fel farkával a csendes Iguaçu folyó vizét, mert bosszút akart állni menyaszszonyán, Naipin, aki elszökött tőle a szomszédos indián törzs bátor harcosával. A tudományos magyarázat persze jóval prózaibb: a vízeséseket egy sokmillió évvel ezelőtt bekövetkezett vulkáni kitörés hozta létre. Ma egyik része Brazíliához, másik Argentínához tartozik. A kalandvágyóbbak helikopterről vagy egészen közelről, akár csónakból is megtapasztalhatják a hatalmas morajlással lezúduló víz hihetetlen erejét. A normális adrenalin szint visszaállása után levezetésként még megnézhetjük az Itaipu vízerőművet, és átruccanhatunk a szomszédos Paraguayba is, a vámmentes övezetnek kinevezett Ciudad del Este városába.

Argentína
Utolsó pillantás a tangó városára

Dél-amerikai túránk utolsó állomása az argentin főváros, a kozmopolita és eklektikus Buenos Aires. A helyenként húszsávos Július 9 sugárút mentén kevés a túlsúlyos gyalogos, mivel a zöld jelzés pár másodperc után már villogni kezd: így hát vagy szalad mindenki, hogy a túloldalra érjen, vagy legalább három lámpaváltást kell megvárnia, ha kényelmesen akar átsétálni. A városnézéskor persze jól jön a négykerekűek prioritása, mert könnyűszerrel bejárhatjuk a látnivalókat.

Buenos Aires neve összefonódott a tangóéval, ami a La Boca negyedből indult el világhódító útjára. Itt a múlt század elején a kikötőben dolgozó olasz emigránsok hulladékból építették fel a házaikat, majd színesre pingálták azokat, hogy vidámabbá tegyék egyhangú életüket.

A piros, sárga épületek, az üzletek régi cégtáblái sok festő ecsetjét megihlették már. A Palermo negyed parkjai, a La Recoleta temetője -benne Evita Peron sírjával -, a Puerto Madero elegáns lakóházakká varázsolt régi raktárépületei mind-mind Európát idézik. Ha az éttermekben nem lehetne akár 600 grammos steaket is kérni, szinte otthon éreznénk magunkat.

Vagy a "deja vu" a növekvő honvágynak lenne köszönhető? Az út bizony hosszú hazáig, de reméljük, hogy a jó szelek a XXI. század modern, repülőn suhanó kíváncsi kalandkeresőit is megsegítik a szerencsés partot érésben.