Kamerun
Afrika forró lehelete
Szöveg: Halpern Borbála
Fotók: Halpern Borbála, Somlai Zoltán

"Camaroes, Camaroes" - kiáltották meglepetésükben a portugálok, amikor 1472-ben elérték hajóikkal a nyugat-afrikai ország óriás garnélarákoktól hemzsegő partjait. Azon kívül, hogy Kamerun e rákoktól kapta nevét, az ország történelméről nem sokat lehet tudni egészen a XIX. századig. Ezidőtájt azonban a szinte egyszerre érkező angol és német kereskedők és misszionáriusok már egyre beljebb hatoltak a szárazföldön, kolonizálva az ott található nagyobb településeket. Így történhetett, hogy a felfedezését követő közel 400 éven át Kamerun neve egyet jelentett a déli partvidékek hírhedt rabszolga-, elefántcsont-, és gumi-kereskedelmével.

TERMÉSZETI ADOTTSÁGAIT és kultúráját tekintve Kamerun talán Afrika egyik legváltozatosabb országa. Topográfiailag négy markánsan elválasztható tájra lehet osztani: délen a sűrű esőerdő borította parti síkság terül el, melyet az ország közepén található, 1370 métert is elérő, dombokkal teletűzdelt Adamaoua Fennsík köt össze az északi szavannás tájjal. Messze északon, a Csád Tó környékén a szavannát aztán felváltja a lápos mocsárvidék. Az ország nyugati része ezzel szemben vulkanikus eredetű: ez az erdőkkel borított hegyek otthona, ahol többek között megtalálható Nyugat-Afrika legmagasabb csúcsa és egyben aktív vulkánja, a 4095 méteres Mont Kamerun. Ebben a régióban találhatók a leggazdagabb termőtalajok, tele banán- és kávéültetvényekkel.

EGY HIDEG februári budapesti reggelt odahagyva landoltam az afrikai forróságban. Mint a legtöbb Kamerunba tartó turista, én is Douala-ba érkeztem: az ország legnagyobb (1.2 millió lakosú) városát gyakran "Afrika hónaljának" is emlegetik, utalva ezzel a repülőből kiszállva azonnal érzékelhető elviselhetetlen hőségre, ami ráadásul hihetetlen páratartalommal is párosul. Az utcák errefelé koszosak és túlzsúfoltak, a helyiek pedig idegenkedve néznek a turistákra. Kifejezetten örültem, hogy vendéglátóim értem jöttek a reptérre, mert ebben a városban fehér nőként nemcsak hogy este, de nappal sem ajánlott kíséret nélkül kimenni az utcára. De akkor mégis miért érdemes kameruni tartózkodásunk során néhány napot Douala-ban tölteni? Először is, mert innen könnyen megközelíthetőek a párszáz kilométerre, délre található gyönyörű tengerpartok: például Kribi és a Mont Kamerun lábánál fekvő Limbé. Másrészt, mert itt kóstolhatunk bele a lehető legizgalmasabb, már-már turisztikai látványosságnak is beillő éjszakai életbe: a hangulatos éttermekben, bárokban és diszkókban gyönyörűbbnél gyönyörűbb "Naomi Campbellek" várják a lehetőleg feleség vagy barátnő nélkül érkező európai vándort, hogy egy kis pénzért elszórakoztassák őket egész estén át tartó "táncukkal". Megnyugtatásul és kárpótlásul a nőnemű turistáknak csak annyit, hogy e szórakozóhelyeken ők is nagyon jól mulathatnak, ráadásul leckéket vehetnek a helyi - például zouk, makossa, bikutsi - táncokból. Ezek közül rám (és természetesen a társaságban lévő férfiakra) a legnagyobb hatást a feneket hihetetlen ütemben riszáló mapouka tette.

A DOUALA-BAN eltöltött néhány nap után a pálmafás tengerpart felé vettük az irányt: először Kribibe, - ez Kamerun leggyönyörűbb, fehér homokjáról messze földön ismert üdülő része, - majd az onnan pár kilométerre található Eboundja nevű kis faluba tartottunk, amely az óceán és egy folyó találkozásánál kialakult gyönyörű öböl partján fekszik. Itt már vártak ránk a helyiek, hogy egy körülbelül 30 perces "pirogue" (helyi kenu) túrát megtéve bevigyenek bennünket az esőerdőbe. Egy rövidebb gyalogtúrával megtűzdelve a kirándulást megérkeztünk a pigmeusok esőerdő mélyén eldugott kis falujába. Leírhatatlan élményt nyújtott látni a táncelőadásukat, és egyszerű kunyhóikat, amely néhány falevélen és egy kis, gallyakból összeeszkábált ágyon kívül teljesen üres volt. Túravezetőink segítségével megtudtuk, hogy a falu szinte összes (15-20) lakója egy családhoz tartozik, melynek élén a törzsfőnök és két fia áll, és hogy ezekben az apró viskókban a gyerekek a földön alszanak. Az európaiak kedvéért ugyan felvesznek némi ruhát, de ezek a miniatűr emberek egyébként anyaszült meztelenül élnek vadászatból, és a turisták ritka látogatásai alkalmával elkért pénzből. Egy teljesen más, az eddigiektől eltérő varázslatos világban éreztem magam, ahol azért még rövid látogatásunk során is megmutatkoztak a turizmus kissé kiábrándító hatásai: a törzsfőnök saját nyelvén azonnal cigarettát kért tőlünk, majd azért kezdett kiabálni, mert kevesellte a neki átnyújtott pénzt. Ettől függetlenűl külön szerencsémnek tartottam, hogy ezek között az emberek között ünnepelhettem a születésnapomat.

A LIMBÉ-BE TARTÓ ÚT néhány szakaszon meglepően jó minőségű. A banánültetvényekkel szegélyezett kétsávos, fizetős "autópálya" azonban szinte egyik pillanatról a másikra több méteres árkokkal tarkított aszfalt-foltba váltott át. Autóversenyzőket megszégyenítő mutatványokra volt szükség ahhoz, hogy az öreg, számos balesetben már össze-vissza tört, de még mindig száguldó Toyoták - legélesebb kanyarokban megkezdett - előzéseit ép bőrrel megússzuk. De azt, hogy Afrikában az autó az egyik legveszélyesebb közlekedési eszköz, jól bizonyítják az út mentén otthagyott, kiégett autóbuszok és kocsi-maradványok hosszú sora is.

LIMBÉ (a várost régen az angol királynő után Viktóriának hívták) a már említett Mont Kamerun hegy lábánál fekszik. A majmoktól hemzsegő turista-nevezetesség a vulkanikus működés miatt vörös színben játszó tengerpart mellett található. Francia nyelvtudásával itt már aligha boldogul az ember, hiszen a brit gyarmatosítás örökségeként szinte mindenki csak angolul hajlandó beszélni. A hegy legmagasabb pontjára, a 4095 méter magasan található Fako-ra gyalogtúrák vezetnek fel, de ezt sajnos a mi programunkból időhiány miatt kimaradt: kísérőink már vártak bennünket a doualai repülőtéren, hogy a messzi észak felé vegyük utunkat.

AZOKNAK, akik vékonyabb pénztárcával érkeztek Kamerunba, a több száz kilométeres távolságokat busszal vagy vonattal érdemes megtenni. A nagyobb városok között meglepően jó minőségű buszjáratok közlekednek, ahol még videófilemket is vetítenek. Az "Észak gazellájának" elnevezett vonatjáratot azonban biztonsági okokból - sok a zsebtolvaj - nem mindig ajánlják az európai turistáknak. A repülő messze a legdrágább közlekedési eszköz errefelé is. A Kameruni Légitársaság ettől függetlenül minden nap indít járatot, amely körbejárja az ország öszszes nagyvárosát, Yaoundé-tól, a fővárostól egészen az északon található Nemzeti Parkok két legnagyobb városáig, Garoua-ig és Maroua-ig. Ezen kívül az amerikai és francia cégek alkalmazottjainak, illetve a tehetősebb turistáknak indítottak egy amerikai és brit pilóták által vezetett járatot, amelyet mindenki csak Cotco-nak nevez. Kis csapatunkat is ez utóbbi repítette el Ngouandere-be, az északon található, párszázezer lakost számláló városkába, ahol egy teljesen más Afrika fogadott bennünket: sokkal melegebb és teljesen száraz éghajlat, izzóan vörös föld, bozótos síkság, kis vályogkunyhók és galabeát viselő muzulmánok.
Kameruni tartózkodásom legnagyobb részét egy Ngaounderé-től 100 kilométerre keletre fekvő, Belel nevű kis faluban töltöttem, ami úgy kétórányi dzsip útra található a "civilizációtól". Itt hozta létre bázisát az egyik amerikai-francia cég, köszönhetően annak, hogy 2000. júniusában a Világbank több mint 200 millió dollárt biztosított arra, hogy megépítsenek egy 3.7 milliárd dollárba kerülő olajvezetéket, amely összeköti a szomszédos Csádban található olajmezőket a kameruni partokkal. A külföldi tőke beáramoltatásának természetesen itt is vannak pozitív és negatív oldalai: az olajvezeték kiépítéséhez például szükséges megfelelő úthálózat is, amely azonban gyakran a kis falvakon át vezet, lerombolva az oda épített házakat, és megbolygatva az ott elő törzsek nyugalmát, illetve a honos állat- és növényvilágot. A hónapokig, mi több, évekig elnyúló építkezések viszont munkalehetőséget biztosítanak a helyieknek. Annak kompenzálására, hogy a nyugati országok "kiszívják" az afrikai országok kincseit, néha segélycsomagokat adományoznak a helyieknek. Részese lehettem egy ilyen ajándékozásnak, amikor az iskolában néhány gyönyörű, kórusban elénekelt dalért cserébe a gyerekek ceruzákat és füzeteket kaptak. Ezekre a látványos eseményekre általában összegyűlik a falu apraja-nagyja, köztük a polgármester és az iskolaigazgató is.

A KAMERUNIAK egyébként nagyon kedves emberek. A kezdeti félénkség után szívesen beszélgetnek el bárkivel, bármiről. Délutánonként tett bicikli túráink és gyaloglásaink során mindig megállítottak bennünket, hogy üdvözöljenek és elmeséljék, ki nyerte a helyi focimeccset, vagy hogy megmutassák, milyen árut visznek eladni a piacra. A szegénység és hőség ellenére a gyerekek mindig mosolyognak és legnagyobb meglepetésemre még mezítláb futva is kilométereken keresztül lépést tudtak tartani a biciklivel.

UGYAN A BÁZISON francia ételeket főztek, a helyiek vacsora meghivásának köszönhetően megkóstolhattam az egyik legfontosabb, a híresen finom kameruni ételek elkészítéséhez használt alapanyagot, a manióka levelet.
A kameruni ételek általában valamilyen húsos mártásból állnak, melyet "couscous", "pâe" vagy "fufu" formájában elkészített sűrű, krumplipüré jellegű köret kísér. Ezek alapanyagai a rizstől, a kukoricán vagy maniókán keresztül az általam különösen kedvelt banánig bármi lehet, ami rendelkezésre áll.

NGAOUNDERÉ-BŐL autóval lehet eljutni az északon található nemzeti parkokba, ahol szinte minden Afrikában honos állat megtalálható, a zsiráftól az oroszlánig. Ha valaki nem akar több napot utazni e parkokba, annak ajánlott a mindössze néhány órára található Fekete Bivaly (Buffle Noir) Nemzeti Park, ahol igaz, hogy kevesebb állat látható, de szintén átélhető az afrikai szafari túrák felejthetetlen izgalma. Kameruni utazásomat a fővárosban, Yaoundé-ben eltöltött napokkal fejeztem be. Ez a város sokkal kedvezőbb éghajlati adottságokkal rendelkezik, mint Douala és már a repülőről kiszállva is egy sokkal barátságosabb hangulatú, meglepően modern reptér fogadja az ideérkező turistát. Nem véletlenül lett az elnök, Paul Biya kedvenc városa is, aminek köszönhetően sokkal több pénzt invesztáltak infrastruktúrájába. Hét gyönyörű zöld domb határolja az afrikai viszonylatokhoz képest meglepően tiszta utcákat, és itt találhatók a legjobb hotelek, egyetemek és múzeumok. A Kennedy sugárúton terpeszkedő nagy piac zűrzavara igazi turistalátványosság, ahol az afrikai maszkok és szobrok, illetve a legkülönbözőbb szövetek mellett szinte mindent meg lehet vásárolni.

VISSZAÚTON DOUALA-BA a lehető legviszontagságosabban alakult: a több órás repülőúton átélt légörvények, a reptéren arcomba csapó, eddig sosem tapasztalt pára és meleg után olyan megkönnyebbülten ültem be az AirFrance gépébe, mintha egy ötcsillagos szállodába érkeztem volna. A megpróbáltatásokat csak fokozta, hogy a kiutazáshoz is le kellett pecsételtetni a vízumot, és hogy az éjfél után induló repülőre való helyfoglalás zűrzavarai túltettek az Electroworld budapesti nyitónapján látott tömeghisztérián. Mégis, mindezek ellenére néhány nappal azután, hogy visszaérkeztem az európai télbe, már a fél évvel későbbi visszatérésem részleteit szerveztem.