Túl a százon
Országházunk története
Szöveg: Szabó Viola
Fotók: Magyar Turizmus RT, Budapesti Turisztikai Hivatal,
Kiscelli Múzeum, Világjáró Magazin
A cikk összeállításához szakmai segítséget nyújtott: Árvai Péter és Sisa József

Kevés épületünk van, amelynek világra jöttét ilyen nagy várakozás előzte volna meg, s amelynek életútja mégis annyira nehézkesen, döcögősen indult volna, mint az Országházé. Bár építésének gondolata már a reformkorban megfogant a honatyák fejében, jó háromnegyed évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy hosszas vajúdás után végre megszülessen a nagy mű, kibújjanak az utolsó tornyocskák is, és az "Ország Háza" elégedetten csodálhassa meg magát a Duna tükrében. Ma már túl van a százon, de bájából mit sem veszített: még mindig ő a pesti Duna-part büszkesége.

BÁR A MAGYAR Országgyűlés Európa egyik legrégibb parlamentjei közé tartozik, annak állandó otthona, az Országház csupán a XX. század első éveire épült fel. A gyűléseket kezdetben még Isten szabad ege alatt tartották, leggyakrabban a Rákos mezején. Később, a mohácsi vész után kezdett tető alá vonulni az ország ügyeit megvitató sokaság: üléseztek Sopronban, Besztercebányán, Nagyszombaton, a XVIII. századtól kezdve pedig leginkább Pozsonyban, valamint a budai várban, a klarissza apácák egykori kolostorának átalakított falai között, ennek emlékét őrzi mind a mai napig az Országház utca neve is.

A TÖRVÉNYKEZÉS házának megépítésére tett formális javaslat először az 1830-as országgyűlésen hangzott el, 1843-ban pedig a reformellenzéki politikusok azzal az igénnyel is előálltak, hogy az Országgyűlésnek Pest-Budára kellene költöznie. Az Országház építésére tett javaslat azonban akkor még következmények nélkül maradt, hasonlóan az ezt követő fél évszázad erőtlen próbálkozásaihoz. Pedig voltak ígéretesnek tűnő intézkedések is. 1844-ben például egy nemzetközi tervpályázatot írtak ki az Országház építésére, amely nem csak a hazai szakemberek figyelmét vonta magára. A pályázatra - amely akkor még az Új piac helyét, a mai Erzsébet-teret jelölte ki - összesen 42 tervezet érkezett, de ezeket a viharos történelmi események miatt már nem bírálták el.

A BACH-KORSZAKBAN az Országház építésének terve még tovább tolódott. Később, a Habsburg-kormányzat megrendülésével aztán ismét nagy hasznát látta volna az ország egy állandó épületnek, mert ilyen nem lévén a képviselőház és a főrendiház kénytelen volt egyik helyről a másikra hurcolkodni. Az idő szorításában ekkoriban csupán egy ideiglenes Országház építésére nyílt reális esély: 1866-ra elkészült a Sándor utcai palota (ma: Olasz Kultúrintézet), amely a képviselőház üléseinek adott otthont, míg a felsőház a szomszédos Nemzeti Múzeum nagytermében tanácskozott. A sors fintora, hogy az ideiglenesnek szánt épület nem kevesebb, mint harminchat évig szolgált az Országgyűlés otthonául, s a képviselők a korabeli feljegyzések szerint kissé vonakodtak is beköltözni az újonnan elkészült Duna-parti palotába, amely mind méreteivel, mind díszítésével idegennek tűnt a régi "barátságos fészek"-h ez képest.

1880-BAN AZTÁN jelentős fordulat következett be: az Országház építésének terve - jó ötven évvel az első javaslattétel után - végre törvényerőre emelkedett. Az építésről szóló törvénycikk megszabta, hogy az épületet a Duna-parton, a lipótvárosi Tömő téren (ma: Kossuth tér) kell megépíteni, és ismét nyilvános, nemzetközi pályázatot kellett kiírni. A 19 beérkezett pályamű közül Steindl Imre terve nyerte el legjobban a pályázat lebonyolítására felállított Országos Bizottság tetszését.

PERSZE EURÓPA és a tengerentúl nagyvárosaiban ekkoriban már javában álltak a helyi törvényhozást szolgáló épületek: Párizsban 1793 óta működött az Assemblée Nationale; Washingtonban 1827-ben, Londonban 1865-ben, Athénban 1842-ben, Ottawában 1867-ben, Rómában 1871-ben, Bécsben 1883-ban, Berlinben 1898-ban fejezték be a Parlament építését. Mindezek ellenére a korabeli közvélemény mindössze két nagy, modern parlamentet tartott számon Európában, melyek egyaránt példaképül - vagy éppen versenytársul - szolgálhattak a budapesti Országház tervezőinek: a neogótikus londoni, és a klasszikus görög stílusban épült Bécsi Parlamentet.

STEINDL neogótikus Országház-terve sok tekintetben a Londoni Parlament példáját követte, de ami a pályázatot elbíráló bizottsági tagok szemében megnyugtatónak tűnhetett, az sok kritikus számára egyenesen elfogadhatatlannak bizonyult. A nyertes terv ugyanis országos vitát szított, s még a képviselőházon belül is nézetütköztetésekhez vezetett. Ellenzői részben annak hihetetlen költségei ellen háborogtak, mások az épület stílusával nem tudtak megbarátkozni, mondván, hogy a neogótika idegen, németes minta, amely sehogy sem illik a magyar építészethez, kiváltképp nem ahhoz az épülethez, amely az "Ország Házá"-nak készül. De a döntésen mindez már nem változtatott, s bár Steindlnek jelentős módosításokat kellett végrehajtania az eredeti terven, az általa megálmodott palota építése 1885-ben elkezdődhetett.

AZ ORSZÁGHÁZ helyéül kijelölt Tömő-tér a város akkori belterületének peremén helyezkedett el, és a Vízművek tulajdonában volt, amely itt kutakat működtetett. A Duna közelsége és a vízvezetékek miatt a tér talaja meglehetősen nedves, süppedékes volt, az építkezés előmunkálataiként a talajba két sor vörösfenyő-cölöpöt vertek vízzárónak, feltöltötték agyaggal, arra pedig egy hatalmas, 2-2,4 méter vastagságú betontányért helyeztek alapozásképpen. Az építkezés a vártnál lassabban haladt, s az előirányzott tíz év helyett majdnem a dupláját, tizenhét évet kellett várni az épület átadásáig.

1896-RA, a Millenniumi Kiállítás idejére tehát még nem volt kész Országház, de megfeszített munkával sikerült olyan állapotba hozni azt, hogy június 8-án az Országgyűlés alsó- és felsőháza a kupolateremben megtarthatta ünnepi ülését. Ekkor hozták át először a koronázási jelvényeket is - akkor még ideiglenesen - az Országházba. S a ház, amelynek képe valaha a nemzeti függetlenség szimbólumaként lebegett a létrejöttét sürgetők előtt, egyre inkább az Ezeréves Magyarország történelmének lett a foglalata: a 96 méteres kupola, az oszlopcsarnok 96 lépcsője a jeles dátumra emlékeztette a hazafiakat, a szobrok pedig múltunk hajdani szereplőit vonultatták fel a látogatók szeme előtt.

AZ ORSZÁGHÁZ a korszak egyik leghatalmasabb beruházása volt: a tervezett 18,5 millió korona helyett (9 millió forint) - amely az tervezett eredeti összegnek már eleve a duplája volt - 38 millió aranykoronába került. Persze ha megnézzük az épület méreteit és díszítését, egyáltalán nem csodálkozunk: a 268 méter hosszú, középen 123 méter széles, a kupolánál 96 méter magas épületnek 15 belső udvara, 27 kapuja és 28 lépcsőháza van. A falak külső díszítésére félmilliónál is több díszkövet és közel kilencven szobrot faragtak, míg az épület belsejében 152 szobrot találunk, a díszítéshez használt 22-23 karátos arany ösz-szmennyisége pedig eléri a 40 kilogrammot.

AZ ÉPÜLET fűtő- és szellőző berendezése a maga idejében a legmodernebb műszaki megoldásnak számított Európa-szerte. A távfűtésre szolgáló gőzkazánokat egy külön épületben, a mai Balassi Bálint utca egyik bérházban helyezték el, s innen vezették át föld alatti csöveken az Országház termeibe. Az épület szellőzését úgynevezett gravitációs szellőzési rendszerrel oldották meg: a Parlamenttől mintegy 250 méterre felállított légbeszívó kutakon át nyáron hűs, télen langyos levegő érkezett a falak közé. E díszkutak eredetileg a mai Kossuth- és Rákóczi-szobor helyén álltak, s azok felállítása után, az 1920-as évek végén kerültek mai helyükre, 20 méternyire az épülettől. Ezzel azonban a rendszer tönkre is ment, hiszen a jelentősen lerövidült föld alatti szakasz már nem volt képes lehűteni a levegőt, így sokáig a légcsatornákba helyezett hatalmas jégkockáktól várták - sajnos hiába - az enyhülést, mindaddig, amíg 1992-ben pótventillátorokat építettek be.

MÉLTÁNYLANDÓ, hogy az építkezésnél a kivitelezők igyekeztek minden lehetséges részletet hazai alapanyagokból és magyar mesteremberek keze munkájával létrehozni, ami nem csak ideológiai szempontból volt fontos, hanem mert hatásukra egész iparágak lendültek fel. A hatalmas építkezés többek között fejlesztőleg hatott a márványbányászatra és az izzógyártásra, a Zsolnay gyár pedig külön a Parlament építtetőinek kérésére állította elő a pirogránitot, amelyet azóta sok épület díszítésénél felhasználtak. Akadnak azonban olyan épületrészek is, amelyek messze földről kerültek ide. A Díszlépcsőházban találunk 8 gránit oszlopot, amelyeket a svéd király ajándékozott fővárosunknak. Ezekből a világon összesen 12 darab van, a többi 4 a Londoni Parlamentben található. Érdekes emellett a főemelet könnyű fajsúlyú műmárvány burkolata is: olasz mesterek készítették, s a mai napig nem lehet tudni, hogy milyen titkos eljárással.
Az újkori történelem sajnos az Országház fölött sem repült el nyomtalanul. A bámészkodó szemek elől elrejtve ugyan, de még ma is ott húzódnak a mélyben az egykori óvóhelyek, ott árulkodnak a golyónyomok a falakban, és állnak még a '45 utáni időszak építészeti "remekei", a vaskos választófalak, és a számozott faajtók, amelyekkel a ház akkori urai beépítették a tágas folyosókat és hatalmas tereket. De amit olyan nagy gonddal készítettek annakidején a szorgos kezek, az ma, száz év elteltével is szemet gyönyörködtető, csodálatra méltó alkotás, melynek minden apró részlete megragadja a látogató figyelmét.