Irak
Mezopotámia földjén
Szöveg: Szolyák Ádám
Fotók: Borsy István, Szolyák Ádám, Vas Dániel

A civilizáció bölcsőjének nevezett Mezopotámia ismét szomorú aktualitásként került a hírek középpontjába. Az ókori és középkori birodalmak közötti csaták helyszínén ma is háború dúl. És a harcok során, az emberi áldozatok mellett olyan kulturális értékek tűnhetnek el a föld színéről, melyek az elmúlt évezredek csapásait úgy-ahogy, de túlélték. Úgy tűnik, legújabb korunk ismét képtelen kilépni képtelen logikájából. Így nem kizárt, hogy az egykori Mezopotámia vidéke legtöbbünknek örökre csak száraz gimnáziumi tananyag marad, megfakult képeslapokkal és homályos bibliai történetekkel.

EGY BÉKÉS NYÁRI hajnalon szálltunk le "Bagdad repterén", azaz Jordánia fővárosában, és egyenesen az iraki taxisok állomására vitettük magunkat. Ammanból a narancssárga-fehér amerikai vagy japán nagyautók akkor fejenként 15 dollárért és 16 óra alatt vittek el az 1000 kilométerre lévő Bagdadba. A határ utáni iraki autópálya olyan kiváló minőségű, hogy nemcsak nálunk, de még Nyugat-Európában is megirigyelhetnék. S bár Bagdad előtt kisebb homokvihar tört ki, lassan azért mégiscsak megérkeztünk. De miután egy évet vártunk a vízumra, ez már igazán semmiségnek tűnt. A taxi viszont később is ideális közlekedési eszköznek bizonyult, főként, hogy a benzin a palackozott víz mindössze negyedébe került.

BAGDAD igazi sokmilliós nagyváros, hatalmas területen és számos látnivalóval. A fővárosban barangolva betekinthetünk a Tigris és Eufrátesz folyók völgyének szinte teljes történelmébe. Időutazásunk első állomása az Irak Múzeum volt. Az egész térség leggazdagabb ókori gyűjteményét tíz év szünet után éppen érkezésünkkor nyitották meg újra. Hűs falai között bepillanthattunk a mezopotámiai kultúrák életébe. A szárnyas bikákat, szobrokat, arany sisakokat, és hárfákat, pecséthengereket és használati tárgyakat látva megpróbáltuk elképzelni az akkád, sumér és asszír korok mérhetetlen gazdagságát.

DE A TÉRSÉG történelme nem ért véget az itt bemutatott ókorral. A középkori arab építészet csodálatos alkotása a máig fennmaradt Musztanszirija iskola és az Abbászida palota. A dupla falak, az átgondoltan kialakított szellőzőnyílások hatékony légkondicionálóként funkcionálnak: a belső termekben akár 20-25 C-kal is hűvösebb van, mint a tűző napon. Az Abbászida palota tetején könnyű szellőben élvezhettük a pompás kilátást, ahonnan a helyi idegenvezető egy közeli minaret felé mutatott, amely az 1998-as bombázásokban sérült meg. A dupla aranykupolájú Músza al-Kázim mecset-mauzóleum udvarán mindig élénk élet zajlik: anyukák próbálják csitítani virgonc gyermekeiket, zarándokok pihennek az árnyékban, ebédidőben pedig ételt osztanak. A mecsettel szemközti épületek homlokzatán orvosok százainak magánpraxisait hirdetik, így azoknak a zarándokoknak, akik vidékről jöttek a fővárosi mecsetbe, nem kell a milliós város másik végébe menniük egészségügyi problémáikkal. A szuk (bazár) is csak néhány lépés, s miután az üzletek sora a "textil-ruha osztállyal" kezdődik, vettünk is egy bokáig érő disdását (más néven galabia: bokáig érő helyi viselet), ami igazán kellemes öltözék errefelé. Új ruházatunkban már mi sem csodálkoztunk a vérbeli piaci forgatagon: a mecsetek felől érkező, mindent eltakaró abbaját (fekete vászon lepelt) viselő családanyák az asztalokra kirakott kínai alsóneműből válogattak. A tér hangulatának aláfestője pedig a kazettaárus, akinek bódéjából mai arab zene szivárgott a napsütötte utcákra.

MIUTÁN ÚJRA történelmi barangolásra vágytunk, a Bagdad Múzeum felé vettük az irányt. Az első pillantásra valódinak tűnő viaszbábukból komponált életképek az oszmán időszak mindennapjait mutatják be. A kiállítást bejárva az Egri csillagokból ismerős képek ötvöződnek egy kisebb magyar mezőgazdasági múzeum hangulatával. A látogatható termektől egy áttetsző vászonfüggönnyel elválasztott raktárba bekukucskálva viszont groteszk látvány tárul elénk: félig meztelen, és teljesen kopasz bábuk ücsörögnek a padokon. A tárlattal szemben, az utca túloldalán kezdődik a szuvenír bazár. Az első üzletben máris hibátlan orosz nyelvtudással fogadtak bennünket, az árus - annak ellenére, hogy nem vettünk tőle semmit - nemsokára bizalmasan elmondta, hogy nemrég ő volt a KGB egyik helyi összekötője.

A SŰRŰ bagdadi élmények hatására igencsak megszomjaztunk, így ismét taxit fogtunk, hogy gyorsan eljussunk a már-már törzshelyünknek számító gyümölcsturmix-bárba.
Itteni barátaink széles mosollyal üdvözöltek, mi pedig alig tudtunk választani a friss gyümölcsökből számos variációban készített frissítők közül. Tanakodva mutogattunk az általunk nem is ismert trópusi ínyencségekre. A városban autózgatva feltűnt, hogy néhány fontosabb iroda, bank előtt kisebb teherautó méretű dízel generátorok állnak. Mint kiderült, a gyakori áramkimaradások problémáját - a napi 4-5 órás "feszültségmentességet" - errefelé így próbálják áthidalni.

KIAPADHATATLAN kíváncsiságunkat látva taxisofőrünk büszkén megmutatta a korábban nemzetközi láncokhoz tartozó szállodákat, melyek eredeti neveit rendre letakarták. A legelegánsabb Rashid Hotel bejáratnál már régóta egy I. Öböl- háborús George Bush portré fogadja a szállóvendéget a következő felirattal: "Bush is criminal" (Bush bűnöző!). A recepción az árak iránt érdeklődve hirtelen eszünkbe jutott, hogy a mi szerény szállásunkat is ki kell fizetnünk, így egy belvárosi pénzváltóhoz vitettük magunkat. Az Öbölháború előtt 1 iraki dinár 3,3 amerikai dollárt ért, ma 1 dollárért körülbelül 2000 dinárt adnak. A legnagyobb címlet a 250-es, így Bagdad egyik leglátogatottabb pénzváltótájában kis mérleg is segíti a gyors számolást. 200 dollárunkért mi is több kiló bankót kaptunk.

A FŐVÁROST elhagyva dél felé folytattuk utunkat. Kteszifon, a Szasszanída korszak korabeli fővárosa a Tigris kanyarjában fekszik. Legfőbb látványossága a Ták-i-Kiszra palota boltíve, amely 37 méteres magasságával még ma is a világ
legnagyobb fesztávolságú téglaíve.

KTESZIFONTÓL félórányi autóútra nemcsak Irak, hanem az egész térség legismertebb ókori települését találjuk. Babilon ma igazi kísértetváros, a jól kiépített turistalátványosságot úgy jártuk be mi is, hogy közben vezetőnkön kívül csak egy kitartó üdítőárussal találkoztunk. Alkalmi kísérőnk kiváló idegenvezetőnek bizonyult, így a hatalmas, újjáépített falak között járva szemeink előtt szinte megelevenedett Nabukodonozor emberi arca, a nyüzsgő királyi udvar, Szemirámisz függőkertje, Bábel tornya, és a keleti mesék elképesztő gazdagsága. A korabeli újévi ünnepségek fontos helyszíne, a Felvonulási út és az Istár-kapu alsó része eredeti állapotában megmaradt, mert az Eufrátesz hordaléka jótékonyan betemette. Az Istár-kapu színes kerámiatéglákkal díszített felső része ma a berlini Pergamon Múzeumban található.

AZ EUFRÁTESZ vonalán továbbhaladva Naszirijába érkeztünk, innen nem messze találjuk Úr városát. Közben az út mentén szétlőtt IFA teherautók roncsai emlékeztetnek a közelmúlt történelmére. Az egykori királyi székhelyen temették a sumér birodalmat, mert az a város pusztulása után szétesett. Fennmaradt emlékei között legismertebb talán a Namur holdistennek emelt szentély, azaz zikkurat. A lépcsőzetes toronytemplomot égetett téglaborítás fedi, a több ezer éves agyaglapok mindegyike őrzi az építtető uralkodó pecsétjének
lenyomatát.

"FÖLD ALÓL" előbukkant helyi vezetőnk ezután elkalauzolt a szentélykörzet keleti részében feltárt királysírokhoz. Az ezekben talált rendkívül értékes leletek egy része - mint a bika fejű aranyhárfa - a már említett Irak Múzeumba került, de sok kincs gazdagítja külföldi gyűjtemények, például a British Múzeum és a Pennsylvania Múzeum anyagát. Ám Ur nemcsak sumér emlékeiről ismert: a Biblia szerint Ábrahám innen indult a Szentföldre. Mi is hasonló irányba folytattuk utunkat Nedzsef felé.

NEDZSEF, a muzulmán síiták egyik legszentebb helye, hiszen Ali imám mauzóleuma itt emelkedik, a hagyomány
szerint pontosan a sírja felett. A város központjában áll a mauzóleum-mecset, melynek kupoláját, minaretjeit és a bejárat feletti boltívet is aranyozás borítja. Köré épült utcáit és bazárját az év minden szakában ellepik a zarándokok, akik nemcsak Irakból, hanem a szomszédos Iránból, néha Pakisztánból vagy Afganisztánból buszoznak idáig. A hívő síiták ha tehetik, Nedzsefben temetkeznek. Amikor az iraki-iráni háború után ismét megnyitották a közös határt, Iránból újra elindultak az autók és a buszok, tetejükön a letakart koporsókkal. A fő utcán temetési meneteket is láttunk, melyek a rövid szertartások után a városnyi méretű temetők egyikébe tartottak.

A FŐVÁROSTÓL észak felé másfél órás út után érkeztünk Szamarrába, melynek neve a hagyomány szerint azt jelenti: "Örül, aki látja" (szurra man ráa). Szamarra leglátványosabb épülete a hatalmas Nagy Dzsámi szomszédságában álló 50 méter magas, kúp alakú minaret. A müezzin a minaret oldalán spirális alakban folyamatosan keskenyedő rámpán jutott fel a tetejére. Mi is így tettünk. Gyermekkori emlékeimben pontosan ilyennek képzeltem Bábel tornyát, bár akkoriban a sivatagi homokvihart természetesen nem gondoltam hozzá. Az 50 méteres magaságban, a minaret tetejéről jól látszott a közelgő vihar, és hamar el is homályosult a közeli aranykupola csillogása.

UTUNKAT TOVÁBB FOLYTATVA útba ejtettük Tikrit-et, Szaddam Husszein szülővárosát. 50 évvel ezelőtt itt még egy átlagos falu nyújtózkodott álmosan, ma pedig kész nagyváros, hatalmas, éjszaka is kivilágított utakkal, impozáns, fényárban úszó középületekkel, színházzal, sportcsarnokkal. A garázsnak nevezett taxi- és buszállomáson korábbi közel-keleti élményünk köszönt viszsza: a hellén és római kori emlékhelyeket a helyiek nem igazán ismerik, és arab nevük is sokszor más. Hamar kiderült, hogy következő úti célunk, Hatra arabul Al-Hadr.

HATRA a Világörökség része, a párthus időszak legépebben megmaradt városa. A Krisztus előtti és utáni, összesen majd négy évszázad kereskedelmi és katonai központja 241-ben pusztult el mindörökre. Ennek köszönheti, hogy a későbbi korszakok nem építették át, és a sumér és asszír városoktól teljesen eltérő, hellén jegyeket idéző, ám önálló és egységes stílusa látható a helyreállított falak között. A kör alaprajzra épült települést kettős erődítmény védte. Központjában helyezkedik el a négyszögletű templomkerület. Hatra feltárásban és helyreállításban 1998-ig olasz régészek vettek részt, azóta a pénzhiány miatt szinte mindenhol állnak a munkálatok.

A BAGDADOT MOSZULLAL összekötő autópályán megszámlálhatatlan török tartályautót láttunk. Ezek az "Olajat Élelemért" program keretében szállították a fekete aranyat Irakból az autonóm Kurdisztánon keresztül Törökországba. Az autópálya menti parkolókban egyre gyakrabban tűnik fel a latin betűs Lokanta (törökül: étterem) felirat is. E pihenőhelyeken a datolyaárustól a péken át a mecsetig minden megtalálható. Az éttermekben villámgyorsan szolgálják fel az ízletes fogásokat, ennél még az ételek kiválasztása is jóval hosszabb. S bár a konyhában a mosolygó szakács szívélyesen végig emelgette a fedőket, dönteni nekünk magunknak kellett. Vacsora után a sofőrök lepihentek, ám álmukat, s értékeiket géppisztolyos őrök vigyázták: innen is tudtuk, már közel vagyunk Kurdisztánhoz.

A LÜKTETŐ FORGALMÚ UTAKAT látva még megérkezésünk előtt sejtettük, hogy a Tigris jobb partján fekvő Moszul Irak második legnagyobb városa. Neve - arabul Mauszil - találkozási pontot jelent. Mögötte már a Kurdisztáni-hegység kezdődik, de a hőség már itt is enyhébb. Moszul óvárosa eddig nagyrészt megmaradt, a kacskaringós utcákban kószálva néha felbukkan a ferde minaret - ez is 50 méter magas - de közelébe nem mertünk menni, mert úgy tűnt, mindjárt ledől. A Tigris túlpartjának híressége, Ninive sajnos nem maradt meg ilyen állapotban: a falak újjáépítettek, a kapukat őrző szárnyas bikákat pedig számos darabból állították újra össze. És persze csak néhányat közülük, hiszen a szebb leletek innen is a British Múzeumba kerültek, csakúgy, mint a közeli Nimrudból.

ÉSZAKI TÚRÁNK UTÁN, Bagdad érintésével ismét az ammani repülőtér felé tartottunk. Útközben eltűnődtünk, hogy a neves európai és amerikai múzeumokban látható mezopotámiai gyűjtemények mennyire csonkák lehetnek eredeti lelőhelyüktől távol. Bár az is igaz, hogy ott legalább biztonságban vannak.