A nyaralóparadicsom: Phuket
AZ ÖRÖKKÉ NYÜZSGŐ Bangkokot hátunk mögött hagyva Phuket felfedezésére indultunk. A tízmilliós főváros forgalma után felüdülés volt a nyugodt, kétsávos utakon közlekedni, tüdőnk élvezettel szívta magába a kipufogók szennyétől mentes friss levegőt. Szállásunk a Kamala Beach-en várt. A kókuszliget közepén felépített bungalók hangulata azonnal magával ragadott bennünket. Szabadtéri fürdőszobánkban a csillagos ég alatt, zöld növények és gekkók társaságában zuhanyoztunk.

A SZIGETEN MÁR néhány nap után otthon éreztük magunkat. A nyugati parton hosszú strandokat, a keleti parton zord, megszelídítetlen öblöket találtunk, a belső területeken pedig gumifa-, kókusz-, ananász-, és banán-ültetvények zöldelltek. Itt bukkantunk rá Phuket utolsó darabka esőerdejére is, a Khao Phra Taew Vad- és Erdőrezervátumra, ahol igazi dzsungeltúrára indulhattunk.

PHUKET VÁROST több ízben is érintettük, de az plázáival, gyorséttermeivel és ruhaboltjaival alig láttatott valamit a misztikus Ázsiából. Csak a piac és az óváros marasztalt bennünket, ahol a hamisítatlan keleti varázst is megtaláltuk. A mozgóárusok mindenütt ott voltak, közülük a legkevésbé vonzó árucikkek díját minden bizonnyal a rovar-csemege árusoknak ítéltük volna, akiknek kínálatában a hagymás légytől a sült sáskán és kabócán keresztül a nagytestű vízi bogárig mindent megtaláltunk.

PATONG BEACH-RE csak esténként látogattunk be, s az a néhány óra, amelyet főttkukorica-evéssel, vacsorával és ajándékvásárlással töltöttünk, elég is volt Phuketnek ebből a turistás szeletéből. Nagy kedvünket leltük viszont a hajótúrákban, amelyekkel a környező szigetek és a Phang Nga-öböl felfedezésére indulhattunk. Phi-Phi szigetére több napot is szántunk. Kíváncsiak voltunk, hogyan fest élőben „A Part”, ahol az azonos című filmet forgatták Leonardo DiCaprio-val.

PHI-PHI DON és Phi-Phi Ley partjai mentén hajózva gyönyörű öblök követték egymást, köztük a Majom-öböl, ahol csónakokból etettük a makikat, és a Viking-barlang, ahol a fecskefészkeket gyűjtik a helyiek. Aztán a csónakunk két hatalmas szikla között befordult a Ma-Ya Bay-be. Türkizkék tengeröböl, hófehér homokpart rajzolódott ki előttünk, körös-körül pedig hatalmas sziklák, amelyek az egész öblöt elrejtik a tenger felől. Mindössze egyetlen csemegés bódé és egy wc-blokk képviselte a civilizált világot, amúgy az érintetlen természetet csodálhattuk mindenfelé.

AHOGY AZ APÁLY közeledett, a turistákat szállító csónakok sorra kihátráltak az öbölből, de nekünk a legkevésbé sem akaródzott elmenni, pedig a szabályok szerint csak a parkőrök maradhattak itt éjszakára. Mégis maradtunk. Némi fizetségért béreltünk az őröktől egy sátrat, s boldogan vártuk, hogy az utolsó turista is elhagyja az öblöt. Késő délutánra magunkra maradtunk csöpp birodalmunkban. Ültünk a homokban, a pálmafák alatt, s banánt majszolva figyeltük a parton futkározó rákokat, néztük a naplementét, éjjel pedig a fényesen csillogó „mikro-rákok” között pancsoltunk a vízben. Reggel korán keltünk, hogy elcsípjük az első napsugarakat, amelyek a sziklákon átlépve meleg színekkel festették át édenünket. Délelőtt sajnos megérkeztek az első hajók. Mintha betolakodók zavarták volna meg idilli világunkat.

A nyugalom szigete: Lanta
AZ ANDAMÁN-ÖBÖL túloldalának felfedezését Lantával kezdtük, egy szinte még érintetlen, turisták által alig ismert, kicsinyke földdarabbal. Krabi felől érkezve az út kissé hosszúnak tűnt: két és fél órán át döcögött velünk az autó, míg a szálláshelyünkre értünk. Mert Lanta nem adja meg magát egykönnyen: kétszer is kompra kell szállni, hogy a titkos zugba bebocsátást nyerjünk. Kétségtelen viszont, hogy aki kiállja Lanta királykisasszony szeszélyes próbáit, az kivételes helyen találja magát.

HAJNALBAN kakaskukorékolásra és a müezzin énekére ébredtünk, s félálomban szenderegve hol egy zalai tornácos házban, hol egy arab városban éreztük magunkat. Pedig kétség nem fért hozzá: Lanta egyik legelőkelőbb szállodájának, a Cha-Da Beach Resortnak a baldachinos ágyában feküdtünk, s az erkély alatt pálmafák ingatták boglyas fejüket. Nem bántuk a korai ébresztőt. Némi ivóvízzel felszerelkezve a sziget felfedezésére indultunk. Hamar kiderült, hogy Lantán nem kell nagy távolságokra számítanunk: a sziget 28 kilométer hosszú, így autóval fél óra alatt kényelmesen leérünk északról délre.

A NYIUGATI OLDALON homokos partok húzódnak, egymás mellé épült szállodákkal. A strandok mégsem zsúfoltak, az éttermekben mindig akad üres asztal. Az első kalandvágyó hátizsákosok a ’80-as, ’90-es években érkeztek ide, s mindössze öt éve jönnek viszonylag többen a szigetre. Lanta így még ma is édes elszigeteltségben él. Mindenütt nyugalom van, a városban nincsenek McDonald’s-ok, nem dübörögnek diszkók, és nem terpeszkednek hatalmas plázák. Az utakon alig van forgalom, így még azok is bátrabban bérelhetnek autót, akik tartanak a baloldali vezetéstől.

A SZIGETET JÁRVA különös ébresztőnkre is hamar megtaláltuk a magyarázatot: Lantát zömében thai muszlimok lakják. A kendőkbe bugyolált asszonyok portékáikat árulják az út szélén, a férfiak a mezőgazdaságra fogott területeken dolgoznak, hogy eltartsák népes családjukat. Az út néha gumifa-ültetvényeken vezet keresztül, a fák derekán kókuszdióhéjba gyűlik a fehér anyag, rögtönzött sátor alatt ott áll a gumikikészítő gép, a köteleken pedig ott száradnak a gumilepedők.

BELELÁTNI AZ ÍGY ÉLŐ emberek életébe talán mindennél izgalmasabb, de kíváncsiak voltunk a sziget „hivatalos” látnivalóira is. Végigsétáltunk hát az Óváros faburkolatú házakkal kísért utcáján, leereszkedtünk a „Gipsy Village” cölöpviskói közé, ahol a „tengeri cigányok” leszármazottai élnek, lemerészkedtünk barlangokba, ahol gyönyörű cseppkőképződményeket láttunk, eveztünk mangrove erdőben, és elefántogoltunk a dzsungelben, a liánok, égbetörő fák és hatalmas növények között.

AZTÁN AUTÓNKAT hosszúorrú bárkára cseréltük, és elindultunk a közeli szigetekre. Másfél órás hullámlovaglás után máris egy gyönyörű öbölben voltunk. A hajó farában lapuló zsákból búvárszemüvegek és pipák kerültek elő, amelyeket a hajó vezetője kiosztott közöttünk. Az utasok egymás után csobbantak a vízben, mi pedig – lévén kicsit finnyásabbak az átlag turistáknál – csak álltunk a hajóban és tanácstalanul forgattuk a kezünkbe nyomott felszerelést. De megláttuk a vízben a sárga-kék csíkos, narancssárga pöttyös és szivárványszínekben pompázó trópusi halakat, s kíváncsiságunk felülkerekedett aggodalmunkon. „Lesz ami lesz,” – gondoltuk, és ugrottunk mi is a többiek után – „kezdődjön az afta-party!”

A HALAK ANNYIRA közel merészkedtek a hajóhoz, hogy hirtelen a raj közepén találtuk magunkat. Az arcunktól pár centire úsztak el a színes pikkelyesek, s ha elég gyorsak voltunk, még oldalba is tudtuk bökdösni őket. Az élvezetes halmustra után tovább hajóztunk Muk szigetére, ahol csónakosunk mentőmellényt parancsolt ránk, és egy barlang szájához irányította a bárkát. Majd a vízbe ereszkedett és intett, ússzunk utána. Hosszú, sötét barlangfolyosón küzdöttük magunkat előre, időnként hol egymásba, hol a sziklafalba rúgva. Aztán lassan fény derengett, s a víz kivetett minket egy pici, rejtett öbölbe, ahol a smaragdzöld vizet hófehér homokpad határolta, körös-körül pedig szorosan fölénk hajoltak a sziklák, mintha egy vulkán kráterébe pottyantunk volna.

Az „arany középút”: Krabi
A LANTÁN ELTÖLTÖTT néhány nap után Krabi felé indultunk tovább, amelynek egyik legszebb tengerpartján, az Ao Nangon várt szálláshelyünk. A Krabi Thai Village Resort az egyetlen hagyományos thai stílusban épült szálloda a környéken. A hangulatos, barna faburkolatú, kunkorodó tetővéges házak, az idilli hátteret festő dús növényzet és a medencék az esti kivilágításban rögtön elbájoltak bennünket.

SOKÁIG ITT SEM aludhattunk, bár a hajnal nem müezzinnel vagy kakaskukorékolással ébresztett, hanem egy furcsa hanggal, amiről eleinte elképzelésünk sem volt, hogy mi lehet. Később rájöttünk, hogy a kabócák vetemedtek minden reggel erre a csendbontásra, amivel felverték a még jóízűen szendergő vendégeket.

AZ AO NANGOT sokan Phukethez hasonlítják, nem is ok nélkül. A tengerparti sétányon itt is ajándékboltok, ruha- és cipőüzletek, pénzváltó bódék váltakoznak a hangulatos éttermekkel; a járda mellett tuk-tukok vadásznak kuncsaftra és mozgóárusok kínálják áruikat: palacsintát, sült rizst, sült tésztát, gyümölcsöt, kukoricát, üdítőket.

DE AO NANG NAGYBAN különbözik szemközti szomszédjától abban, hogy itt „szelídebben” zajlik az élet: nincsenek hangos szórakozóhelyek, McDonald’s-ból is talán csak egy ékteleníti a városképet, s a turisták még a főidényben sem hömpölyögnek az utcákon. Talán ez lehet a középút azoknak, akik sem az örökké lüktető Phuketért, sem az elszigetelt, csendes Lantáért nem rajonganak.

AZ ELSŐ NÉHÁNY napot a szárazföld felfedezésére szántuk, s a Tigrisbarlang-templomba vezetett első utunk. A templomegyüttes Dél-Thaiföld egyik leghíresebb Buddhista kolostora, ahol a mai napig is szerzetesek élnek. A szentélyeket és a szerzetesi cellákat a hegy barlangrendszereiben, illetve egyszerű, aprócska, a mészkőfal tövébe épített kunyhókban rendezték be. Odafent, a padokkal felszerelt téren százával hancúroztak a majmok. Amikor elsétáltunk mellettük, kíváncsian méregettek bennünket, azt lesték, mit tudnának elszedni tőlünk.

A LOPÓS MAKIKRA már a bejáratnál táblák hívták fel a figyelmet, s miután az egyik orcátlan bestia egy hirtelen ugrással a hátizsákomon landolt, majd az üdítősüvegemet a hóna alá csapva egy fa tetejére menekült, nem kételkedtünk tovább a figyelmeztetés jogosságában. Azon pedig már nem is csodálkoztunk, hogy egy jóravaló buddhista szerzetes csúzlival igyekezett távol tartani magától a szemtelen jószágokat.

A PIHENŐTÉRRŐL egy másik lépcsősor a hegy tetejére indult, egy Buddha tiszteletére épített szentélybe. Az út felől csak egy picike, fénylő pontot lehetett látni egy irdatlanul magas hegy tetején, s hihetetlennek tűnt, hogy fel lehessen oda jutni gyalog. A lépcső aljánál a legtöbben vissza is fordultak: 1 237 lépcsőfokot kellett megtenni a célig. A tűző napon felfelé gyalogolva, szomjúságtól gyötörve többször is elátkoztam az enyveskezű majmot. Egy örökkévalóságnak tűnt az út, de a látvány odafentről mindenért kárpótolt.

AZ ARANYSZTÚPA és a hatalmas Buddha-szobor árnyékában megpihentünk, majd mikor alábbhagyott lábunk remegése, nekivágtunk ismét a végtelen lépcsősornak. Lefelé már virgoncabban haladtunk, s azzal mulattattuk magunkat, hogy a lógó nyelvvel felfelé kapaszkodóknak azt mondtuk: nincs fent semmi, nem érdemes felmenni. Egy pillanatra mindenkinek elborult a tekintete, de aztán megkönnyebbült nevetésben törtek ki, jót derülve ostoba tréfánkon.

A MELEGVIZŰ forrás és a Kristály-tó minden útikönyv ajánlásában szerepeltek, így ezeket is felvettük a meglátogatandó helyek listájára. A Melegvizű forrás egy erdő mélyén csörgedezik, s az idők során lépcsős teraszokat, kis kádakat vájt a hegy oldalába. Mivel kint is meleg volt, nem kívánkoztunk a 40 °C-os vízbe, de a helyiek és néhány turista sugárzó arcát látva mégis rászántuk magunkat a keresztelőre. Mint valami odút kereső rákok, befészkeltük magunkat egy „kőkádba”, s élveztük, ahogy a hátunkra zubog a víz.

AZT MONDJÁK, a Kristály-tóhoz időnként maga a thai király is ellátogat pihenni. Nem lepett volna meg, ha IX. Ráma, Bhumibol Adulyadej a türkiz színű tóban áztatja éppen királyi tagjait, de helyette „csak” három busznyi kínai gimnazistát találtunk, akiknek visongása felverte az egész környéket. A fürdés helyett így inkább a tó körüli dzsungel felfedezésére indultunk. Mire visszaértünk a tóhoz, már egy lélek sem volt ott. Szaporáznunk kellett a lépteinket, hogy ne sötétedjen ránk a dzsungel közepén.

A KRABI KÖRNYÉKI szigeteket sem akartuk kihagyni túránkból, így a hátralévő napokat a tengeren töltöttük. A két legközelebbi szigetcsoportot egynapos hajótúrákkal bejárhatjuk: az egyik a délre található Poda, Tup, Chicen Island és Pranang Cave útvonalat járja be, a másik kelet felé indul, a Hong Island-ra és a mellette fekvő Rai, Daeng, Lading és Pakbia szigetekre.

BÁRHOL JÁRTUNK IS napközben, a vacsoránkat mindig „Mamánál” költöttük el – így neveztük kedvenc „éttermünk” izgő-mozgó tulajdonosát, egy gömbölyded thai aszszonyt, akinek örökké mosolygó arcára öröm volt ránézni. Az asztalok a szabad ég alatt álltak, körülöttük egyszerű, műanyag székek, a konyha pedig egy pici bádogviskó, ahol a szakács egész este forgatta-nyűtte a wokot. Miközben az ételre vártunk, le sem vettük a szemünket a gyorskezű ételmesterről. Sült fokhagyma, curry, chili, bors, grillezett hal, tengeri herkentyűk illata, és még megannyi izgalmas pára keringett a levegőben. Szinte már ettől is jóllaktunk.

UTUNK VÉGÉN, a repülőtérre vezető úton meglepődve láttuk, milyen nagy a forgalom. Az utat ellepték a hátul nyitott furgonok, amelyeken egész családok zötykölődtek, a nagyszülőktől az unokákig. „A reptérre mennek ők is” – mondta a taxisofőr – „ma a gyerekek napja van, ilyenkor a családok kimennek repülőket nézni.” Átesve a szükséges formaságokon, a váróteremben ültünk már. Az üvegablakon keresztül jól láttuk a domboldalon gyülekező, színes ruhákba öltözött tömeget. „Ki tudja, hányan fogják közülük valaha is megtapasztalni, milyen jó dolog utazni.” – gondoltam magamban.

DE MIELŐTT elmerültem volna a sors látszólag igazságtalan voltának elemzésében, eszembe jutottak az elmúlt néhány hét élményei: a mindig kék ég, a türkiz tenger, a fehér homokos partok, a finom ételek, az egészségtől kicsattanó, mosolygós thaiok, és arra gondoltam, hogy nekik talán sokkal több sajnálkoznivalójuk lehetne fölöttünk, fehérbőrű, „nyugati” vándorokon, akik csak látogatóba jöhettünk erre a csodálatos vidékre.