CAMAGÜEY-BEN azonban éppen valamilyen ünnep volt, ezért már jó előre lefoglaltak minden szállást. Vagy tíz házba kopogtunk be, eredménytelenül. Éjjel 11 óra felé kezdett is haldokolni a reményünk. Végül egy tisztes asszonyság behívott minket, teával kínált, majd közölte, hogy nála ugyan nincs szállás, de segít szerezni. Elkezdett telefonálgatni, de még majd’ egy óra múlva is hívogatott szobakiadással foglalkozó családokat, mígnem végre talált számunkra megfelelő helyet. A férjét elküldte velünk a város másik végébe, hogy biztosan odataláljunk. Viszonzásképpen semmit, csakis szívből jövő köszönetünket volt hajlandó elfogadni. Ez Kuba végtelen sok arcából az egyik, amikor az emberek számunkra hihetetlenül segítőkészek és barátságosak.

UTAZÁSUNK PERSZE nem Camagüey-ben kezdődött, hanem Havanna nemzetközi repülőterén, ahol Kuba merőben más arca fogadott. A bizalmatlan, a vízumot alaposan átvizsgáló, a rengeteg kamerával a potenciális kémeket kereső arca. Ez a kép azonban hamarosan szertefoszlott, ahogy elmerültünk a lassú kubai élet élvezetében. Nem a pálmafás tengerpartok, nem a koktélokat szürcsölő európai turisták társasága volt a célunk, sokkal inkább a kubaiak élete, mindennapi küzdelmeik és boldogságuk, valamint a páratlan természet, ami gazdagon megajándékozta ezt a karib-tengeri országot.

HAVANNA IS AZON városok közé tartozik, ahol – legalábbis számunkra – nem az útikönyvek által felsorolt látnivalók az érdekesek. Minket sokkal jobban vonzott a hangulat, egy igazi havannai zenés bár, vagy csak úgy egyszerűen az utca. A rend kedvéért természetesen felkerestük a Capitoliumot, mely ugyanolyan, mint a washingtoni, csak kissé díszesebb és magasabb annál. Havannában egyébként viszonylag kevés a „mindenképpen meg kell nézni” látnivaló, ennek ellenére az óvárosban kialakítottak egy autómentes, macskaköves, sétálóutcás negyedet, ahová a Varadero strandjáról érkezőket hozzák el pár órára.

IDEHAZA MINDEN kubai fotón autómatuzsálemeket láttunk, utcán táncoló embereket, és soha fel nem újított koloniális épületeket. Nem is igazán hittük, pedig mindez igaz. Valóban ötven-hatvanéves autók parkolnak mindenhol, és nemcsak parkolnak ezek az özönvíz előtti Fordok, Chevrolet-ek és Cadillac-ek, hanem közlekednek is, lassan és méltóságteljesen folynak az utcán, mint egy letűnt történelmi kor dinoszauruszai.

KÜLÖN MESTEREK foglalkoznak azzal, miképpen lehet két-háromféle, akár eltérő márkájú autóból is egy működőképest építeni. Így aztán néha nagyon egyedi megoldásokat láthatunk. Egész Kuba igazi Kánaán a régi amerikai autók szerelmeseinek. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy ha egy Dodge jön velünk szembe, akkor abban egy hatalmas Cadillac motor dohog, az ülések viszont egy Chryslerből valók. Bárhol találkozhatunk gyönyörű oldtimerekkel, amikért a nyugati világ gyűjtői dollártízezreket adnának, de amiket nem a hobbi, a kedvtelés miatt tartanak életben, hanem mert valahogyan közlekedni kell.

A TÖMEGKÖZLEKEDÉS ugyanis siralmas Kubában. Persze ebben is kétféle világ van: a kevés gazdagé vagy külföldié, illetve az átlag kubaié. A turisták itt is, mint mindenhol a világban, kényelmes, légkondicionált autóbuszokban ülnek, esetleg személyautót bérelnek, ám a kubai köznép merőben más lehetőségekkel szembesül, ha egyik városból a másikba szeretne eljutni.

VAGY VONATKOZIK, vagy kigyalogol a város határába, arra az útra, amelyik az úti célja felé indul. Itt találkozik bizonyos sárga ruhás, állami alkalmazottakkal, akik sorra állítják meg a szintén állami teherautókat, melyeknek kötelességük felvenni az utazni kívánókat, ha a platójuk üres, és az úti cél nagyjából egyezik. A rendszer kiválóan működik, attól eltekintve, hogy teljességgel kiszámíthatatlan, tökéletesen esetleges, és a kényelemnek nyilvánvalóan a legalacsonyabb fokát sem üti meg. Sokan így járnak a munkahelyükre minden áldott nap, ahová persze nem is kell annyira sietni, mivel munka igen kevés van, az országot jórészt az évente milliószámra érkező külföldi turista tartja el.

CÉLUNK KUBA TELJES szigetének bejárása volt, és a legcélravezetőbbnek azt találtuk, ha először elmegyünk a Havannától számított legtávolabbi pontra, majd onnan lassan araszolva térünk vissza a fővárosba, ezzel minimálisra csökkentve a majdan hazafelé induló repülőgép lekésésének veszélyét.

SANTIAGO DE CUBA kisvárosa nem kevesebb, mint 860 kilométerre fekszik Havannától. A vasútállomáson megtudtuk, hogy a menetidő 14 és fél óra, ami vonattal komoly, 60 kilométeres átlagsebességet feltételez óránként. Balsejtelmünk beigazolódott: a többszöri mozdonyhiba, valamint a 30-40 km/h-s tempó közel tíz óra késést eredményezett. Így végeredményben pontosan 24 órát töltöttünk egy helyben üldögélve, pedig nem is a személy, hanem az express vonatra váltottunk jegyet.

VOLT, HOGY 4 ÓRÁN keresztül álltunk egy helyben, a koromfekete sötétségben mindennemű információt nélkülözve. Egy ilyen eset után nálunk idehaza minimum a vasúttársaság elnökének lemondását követelnék, Kubában azonban mindez mindennapos. A helyi utasok jó kedéllyel fogadták a kényszerpihenőket, a vaksötétben (világítás a kocsiban sem volt) ismerkedtek, beszélgettek, énekelgettek, és egy gitár is előkerült. Más itt az élettempó, amit ha nem szokunk meg, akár mehetünk is haza.

SANTIAGO DE CUBA kisvárosa a sziget keleti végén fekszik, és az ország legelragadóbb településeinek egyike. Itt csaptak fel először a kommunista forradalom lángjai, de a kisváros emellett a hagyományos kubai zene fellegvára is, ahonnan önálló zenei irányzatok indultak el. Az utcákon sétálva estefelé érdemes beülnünk valamelyik zenés bárba, ahol a Buena Vista Social Clubnak köszönhetően a mindenki által ismert és szeretett dalokat, de más hasonló nótákat is hallhatunk élőben.

SANTIAGO DE CUBÁBAN – s persze oly sok városban – bandukolva érdekes élmény figyelni az embereket. Hihetetlen ugyanis, milyen nagyfokú itt a különböző emberfajták keveredése. Találkozhatunk annyira sötét bőrű feketékkel, mintha Közép-Afrikában járnánk, de jöhet szembe andalúz tekintetű, tüzes temperamentumú huszonéves lány, vagy a régen itt élt indiánok leszármazottja is.

AZ ŐSHONOS INDIÁNOKAT a spanyol hódítók leigázták ugyan, de teljesen nem pusztították ki, majd behurcolták az afrikai rabszolgákat, akik idővel keveredtek egymással, a legkülönbözőbb arcokat alkotva. Az egyik észak-spanyol eredetű, angolul kivételesen jól beszélő vendéglátónk arra a kérdésre, hogy minek érzi magát, kubainak vagy spanyolok leszármazottjának, először nem is tudott mit válaszolni. „Itt mindenki kubai, bárhogyan is néz ki.” – hangzott végül a felelet.

KUBA LEGSZEBB HEGYEI, pazar erdei a sziget keleti csücskében koncentrálódnak. Látszólag kicsi a távolság, mégis majd’ egy napig autóztunk Baracoa városáig, ahol – mint szinte mindenütt Kubában – családoknál kerestünk szállást. Kubában kétféle pénznem van érvényben: a helyi peso nem sokat ér, ez az átlag kubaiak fizetőeszköze. 1 pesóért egy szendvicset vagy egy fagylaltot vehetnek. De hiába is keresnének többet pesóban, elkölteni aligha tudnák a pénzüket, mivel a peso-boltok polcai üresek, az élelmiszert, az üzemanyagot évtizedek óta jegyre adják. Létezik azonban a konvertibilis peso is, amit a külföldinek először nem könynyű megszokni, lévén, hogy elsőre a két papírpénz meglehetősen hasonlít egymáshoz.

A KÜLÖNBSÉG AZONBAN ég és föld, mivel ez utóbbi értéke az amerikai dollárral egyenlő. Jellemző, hogy a külföldinek szinte mindent ebben a konvertibilis pénznemben kell fizetnie, így viszont Kuba nem is olyan olcsó ország. A szendvics továbbra is 1 helyi peso az utcán, a szállás azonban – még családoknál is – 20 dollárral egyenlő konvertibilis peso. Így aztán, aki szobát ad ki Kubában, az viszonylag jól él, bátran bemehet a mi régi dollárboltjainknak megfelelő elit, konvertibilis üzletekbe, ahol van színes tévé és mosópor is bőven.

BARACOA MELLETT terül el a fantasztikusan szép Humboldt Nemzeti Park, amely 2001-től a Világörökség része. Kuba természetvédelmi erőfeszítéseit jól példázza az apró, de modern látogatóközpont, ahonnan lelkes túravezetők viszik a park ösvényein a kíváncsi turistákat, egyre beljebb a dzsungelben. Közben a karibi térség legváltozatosabb növényvilágát csodálhatjuk, ami menedéket nyújt számos ritka, csak itt élő madárfajnak is, mint amilyen a kubai amazonpapagáj vagy az elefántcsontcsőrű harkály.

SZINTÉN KUBA KELETI felében emelkedik az ország legmagasabb hegysége, a Sierra Maestra, amelynek legmagasabb pontja 1972 méter magas. A legegyszerűbb északi irányból megmászni, de még így is kétnapos, kemény túra vár ránk. A trópusi köderdők völgyeiben állandóan gomolygó felhőfoszlányok és a buja növényzet azonban már-már misztikus élményt nyújt. A hegység történelmi érdekessége, hogy Castro és csapata itt állította fel a forradalmi parancsnokságot, valamint egy tábori kórházat, amelyeket mi is meglátogattunk, bár a fényképezőgépeinket – biztos, ami biztos – már két kilométerrel korábban elvették.

KÖZLEKEDNI – ki hitte volna – bérelt autóval sem egyszerű Kubában. Alapvető nehézséget okoz az utak néhol gyalázatos állapota, valamint a közlekedési táblák teljes hiánya. Hiába küzdjük át magunkat fél nap alatt egy száz kilométeres szakaszon, az irányt tekintve teljes a bizonytalanság. Máshol ugyan vannak autópálya-csomópontokhoz hasonló kereszteződések – bár gyakran kerülgetni kell a bicikliseket vagy egy kecskenyájat –, irányt jelző táblákat azonban égen-földön sehol sem találunk. Annak, hogy úti célunk irányát tekintve beigazolódott-e a megérzésünk, csak a legközelebbi faluban tudunk utánajárni, ott is kérdezősködéssel. Szerencsére a kubaiak mindenhol nagyon segítőkészek, mosolyognak és útbaigazítanak. Nem ritkán persze vissza, amerről jöttünk. Nem baj, már megtanultuk, hogy itt időből van a legtöbb. A türelem fogalma teljesen új értelmet nyer.

KUBAI UTUNK EGYIK legfontosabb állomása Trinidad kisvárosa. A név hallatán egzotikus nyaralóhelyet várna az ember, de ehelyett egy hangulatos, a gyarmati időket idéző vidéki kisvárosba érkezik. Trinidad macskaköves utcái egymásra merőlegesek és párhuzamosak, amiket két oldalt régi földszintes házak szegélyeznek. A hatalmas ablakokat szép kovácsoltvas rácsok díszítik, a házak pedig hangulatos belső udvarokat rejtenek. Az utcán mindenhol hatvanéves autók parkolnak, az árnyékban még az autóknál is idősebb emberek üldögélnek.

TRINIDAD ESTE KEL ÉLETRE igazán, amikor az utolsó varaderoi turista is elhagyja a várost, és előkerülnek a helyi fiatalok. A főtéren szinte minden este egy kubai zenekar játszik, és rengetegen táncolnak. A város üde színfoltja egy öreg bácsika, aki minden este ünneplőbe öltözik, virágot tűz a kalapjába, és sorra kéri fel a több évtizeddel fiatalabb lányokat, különös tekintettel az európaikra. Minden számot mással táncol.

LASSACSKÁN MEGISMERVE Kuba semmihez sem fogható hangulatát, egyre kíváncsiabbak voltunk arra a helyre, ahol több ezer honfitársunk „nyaral” telente. Ez a hely pedig nem más, mint Varadero. A terület azonban nem Kuba, ezt azonnal látjuk. Egy körülkerített és elzárt félszigetről van szó, ahol szorosan egymás mellett magasodnak a külföldi tulajdonú all inclusive hotelek. Kubai – hacsak nem bent dolgozik – nem is teheti be a lábát Varadero „ország az országban” félszigetére.

MI IS ALIG JUTOTTUNK ÁT a sorompón és az útlevél ellenőrzésen, hiszen nem volt szállásfoglalásunk. Szállást találni egyébként nem is könnyű, annak ellenére tele van valamennyi szoba, hogy az árak az egekben tanyáznak. Van itt minden – változatos ételek, jetski, diszkó, úszómedencék – mint bármelyik más felkapott nyaralóhelyen a világban. Mégis, egy nap után menekültünk vissza a „mi” Kubánkba, ahol igaz, hogy folyton eltévedtünk, és néha nehézkes volt az élelem beszerzése, de már annyira otthon éreztük magunkat a kedves emberek között.

KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁSUNK a Vinales-völgy, a sziget egyik legcsodálatosabb vidéke, a kubai dohánytermesztés központja, és a leghíresebb szivargyárak székhelye. A gyönyörű színekben pompázó, széles völgyeket két oldalt trópusi karszthegyek szegélyezik. A mészkő olyannyira jól oldódik ezen a vidéken – ami köszönhető persze a télen lezúduló rengeteg csapadéknak –, hogy a hegyek, mint egy ementáli sajt, megszámlálhatatlan üreget és járatot rejtenek. Ezért található itt viszonylag kis területen több száz, sőt, több ezer kisebb-nagyobb barlangi üreg.

A FÖLDTÖRTÉNETI KRÉTAKORBAN ez a vidék több száz méterrel magasabban feküdt, a mélyben pedig egy hatalmas barlangi folyórendszer alakult ki. Ahogyan a barlangok túl nagyra nőttek, úgy omlott be a tetejük, a helyükön pedig azok a széles völgyek maradtak meg, amiket ma is láthatunk. A mészkövön termékeny vörös föld alakult ki, ez különösen kedvezett a dohánytermesztésnek. A környéket leginkább lóháton érdemes bejárni, így tettünk mi is, bár nekünk csak éhes, minden bokornál legelészni akaró, bolhás öszvérek jutottak.

KUBA MESSZE FÖLDÖN híres, fantasztikus karibi tengerpartjairól több mint háromszáz jutott ennek a csodás szigetnek. Nem értük be, csakis a legszebb stranddal, amit meszsze-messze minden várostól kellett keresnünk. Maria la Gorda partja kizárólag a búvárok között ismert, holott nincs olyan ember, akit az itteni álomszép fehér homokos strand ne ragadna magával. Maria la Gordán egyetlen kis szálloda áll, ide eljutni pedig kizárólag egy nemzeti parkon keresztül tudunk.

A NAPLEMENTÉT csodálva eltűnődtünk az immár mögöttünk álló utazás élményeiről. Kubában az igazi élményt számunkra mindenhol az emberek jelentették. Szegénységben élnek, a szocialista rendszer számtalan módon keseríti meg az életüket, igazi küzdelemmé változtatva minden egyes napjukat. Egyetlen módon kerekedhetnek felül mindezeken: vidámsággal, zenével és tánccal.

A MAJDAN BEKÖVETKEZŐ Castro utáni időszak persze rengeteg találgatásra ad okot. Ha Kubát is eléri a nyitás, a demokrácia, a piacgazdaság és a fogyasztói társadalom, várhatóan nagyon sok emberi érték fog veszendőbe menni. Kuba talán egy kísérlet: a szocializmus itt is tökéletes csődöt mondott, ám az emberi nagyság győzött az ideológia és a rendszer felett. A kubaiak túléltek és túlélnek mindent, pusztán azért, mert mélyről fakadó, őszinte derű áramlik mindenkiből. Mégis van mit tanulnunk Kubától.