Asszonyok az ültetvényen
REGGEL FÉL HAT. Még koromsötét van. Az út mellett kreol asszonyok gyülekeznek, fejükön óriási vászonzsákokat cipelve. Igazi afrikai látvány. A cukornád ültetvényre igyekszenek. Itt dolgoznak hattól tízig, majd hazamennek, és háziasszonyi teendőkkel töltik a nap további részét. Lassan 300 éve, hogy a cukornád a sziget legfőbb exportcikke. Június közepén virágzik, azaz télvíz idején, rózsaszínes, lilás nagy virágokkal. Két hét múlva pedig kezdődik az aratás.

A HASZONNÖVÉNYT még a holland telepesek kezdték telepíteni 1639-ben, az addig dús növényzetet és többek között az ébenfa erdőket teljesen kiirtva. Ha ellátogatunk a fővárostól, Port Louis-tól tízpercnyire található Cukornád Múzeumba, akkor egy terepasztalon láthatjuk, milyen óriási területen irtották ki az őshonos növényzetet, és ma hogyan fedi be szinte az egész szigetet a cukornád. Mauritiuson persze megterem sok más egzotikus növény, gyümölcs, például a banán, a mangó, a papaya, az ananász. Ez utóbbi kisebb, jóval édesebb és lédúsabb, mint a világ más részein található társai.

A SZIGET LEGNAGYOBB bevételi forrása a mai napig a cukor, de az ország nemrég megválasztott vezetői igyekeznek ezen a helyzeten változtatni. Egyre nagyobb szerepet szánnak ugyanis a turizmusnak, és az abból származó bevételeknek. Ma már közel 120 szálloda és megannyi bungaló, villa, apartman várja az ide látogatókat. A cél az, hogy még több turistát csalogassanak ide, és ne csak a nagy szállodákba.

Tatjana és a sokszínű föld
REGGEL KILENC ÓRA. A szálloda halljában egy afrikai vonásokkal megáldott, gömbölyű, fiatal nő vár. Ő az idegenvezetőnk, Tatjana. Igen, nem tévedés, ennek az ízig-vérig afrikai hölgynek orosz neve van. A neve eredetét firtató kérdésemre mosolyog, és azt mondja: „I am a real mauritian product!”, azaz, hogy ő egy igazi mairitiusi termék. A papája és a mamája is helyi, nevét ez utóbbitól kapta, aki fiatalkorában sok orosz regényt olvasott – valószínűleg franciául vagy angolul.

MAURITIUSON ugyanis – köszönhetően a két európai nagyhatalom gyarmatosítási törekvéseinek – mindkét nyelvet tanítják az iskolában, a helyi kreol nyelv pedig a francia egyfajta változata, afrikai szavakkal keverve. Az utcákon minden felirat francia, az autókban mégis jobb oldalon találjuk a kormányt, és baloldali a közlekedés. A közigazgatási rendszer is az angol mintára épül.

TATJANA KIRÁNDULNI visz minket a sziget délnyugati részére. Kisbuszunk meredek, kanyargós úton kapaszkodik fel Chamarelbe, ahol kettéágazik az út. Az egyik a Black River Gorges Nemzeti Parkba vezet, ahol gyönyörű túrákat tehetünk. Az út mellett indul az Adventure Park (Kalandpark), ahol háromféle nehézségű útvonal közül választhatunk, és többek között az egyik Indiana Jones filmből ismert függőhídon is átmehetünk.

AZ ÚT MÁSIK VÉGE egy kilátóhoz visz, ahonnan pazar kilátás nyílik a Chamarel-vízesésre. A St. Denis folyó itt 83 méter magasról, több sugárban zúdul le a völgyben található kis tóba, ahol fürödni is lehet. A tóhoz viszont nem egyszerű eljutni: a vízesés-fürdőzés egy egész napos gyalogtúra ajándéka. A környék másik nevezetessége a Hétszínű (vagy Sokszínű) Föld. A különös képződmény a vulkáni tevékenység eredménye, a talajnak ezt a változatos formáját a szigeten egyedül ezen a részen láthatjuk.

HA MAURITIUSRÓL hallunk, először a fehér korallhomokra és a pálmafákra gondolunk. Pedig egész máshogy is nyaralhatunk itt. Chamarel mellett, a hegyoldalba épített, szinte alpesi hangulatú vendégházakba kalauzolt el minket Tatjánánk. A „chalet”-k francia mintára épültek, igényes berendezésükről csak annyit, hogy a fával fűthető kandalló mellett szabadtéri jakuzzi is van a kertben. Azt nem tudom, itt mikor fűtenek be, de a kerti fürdőszoba nagyon jó ötlet.

Martin és a delfinek
FÉL TÍZ ÓTA a tengert fürkésszük. Egy motorcsónakot várunk, amivel búvárkodni és delfineket meglesni megyünk a korallzátonyon túlra. Szállodánk, a Les Pavillons partmenti étterméből kiválóan rálátunk a korallzátonyon megtörő hullámokra. A négycsillagos hotel a sziget déli részén, a híres Le Morne hegy lábánál, a sziget egyik legszebb partján fekszik. Megalkotói – mint mindenhol a szigeten – az épületeket igyekeztek összehangolni a természettel. Az óriási kertben pálmák és buja zöld növényzet között bújnak meg a kétszintes, barátságos épületek, amelyekben 4-4 külön bejáratú, erkélyes szoba található. A tengerparton is vannak kisebb villák, persze némi felárért.

MEGÉRKEZVÉN a hotelbe, kedves helyi szokással fogadnak: óriási pezsgősüveget kell egyetlen, jól irányzott kardsuhintással lefejezni. Ezt minden ideérkező vendég kipróbálhatja. Ugyanúgy, ahogy a szálló kényeztető wellness szolgáltatásait is, amelyek közül egy nyugtató masszázst választok. A Spa részleg recepciójánál először leültetnek, vízzel, teával kínálnak, majd miután kellően ráhangolódom a lazulásra, megérkezik masszőröm, egy kedves hölgy. Mire a hátamat bekeni illóolajjal, már teljesen el is lazulok.

A MASSZÁZS UTÁN igazán jöhetne már az a motorcsónak! Amíg várakozunk, szememet végigfuttatom a mesés tájon. A fehér homokos part mögött a Le Morne szikla robusztus alakja emelkedik, ez a kép visszaköszön mindegyik mauritiusi képeslapon. Pedig a sziklához egy szomorú történet is kapcsolódik. A szökött rabszolgák 1835-ben ide menekültek az angol telepesek elől. Közben a királynő eltörölte a rabszolgaságot, az angolok katonákat küldtek, hogy vigyék el mindenhova a jó hírt. Amikor a szökött rabszolgák meglátták a közeledő angol katonákat, azt hitték, hogy értük jönnek, és levetették magukat a szikla tetejéről.

AMÍG A TÖRTÉNETEN morfondírozom, a vízen feltűnik egy motorcsónak. A vízi idegenvezetőnk, Martin sietősen ugrik partra a kis motorcsónakból. Az alacsony vízállás, azaz az apály miatt késtek – szabadkozik. Na persze, jó kifogás! – gondoljuk. De néhány perc múlva megbizonyosodunk igazáról: a csónak alig tud haladni sekély vízben, időnként meg is kell állnunk. Martin és segítői ilyenkor beugranak a bokáig érő tengerbe, hogy óvatosan tolják át a csónakot a kiálló kövek és korallok között.

VÉGRE A MÉLYEBB vizekre érünk, és meg sem állunk Grand Riviere Noire öbléig, ahová állítólag beúsznak a delfinek is. Martintól megtudjuk, hogy itt nincsenek korallok, a delfinek így lemerülhetnek, hogy a homokban hemperegve megtisztítsák bőrüket az élősködőktől. Ezután itt, az öbölben játszadoznak. Szerencsénk van, mi is látunk néhányat. Előkapom a búvárszemüvegem, a békalábakat, és máris a delfinek után vetem magam. Felejthetetlen élmény: a nagy kékségben néhány percet öt delfin társaságában tölthetek.

Mario és a luxus
DÉLELŐTT TIZENEGY órakor reggelire várnak egy kis szigeten. Méghozzá Mario, a francia nemesi családból származó apuka, és a szép indiai anyuka ötvenes éveit taposó fia. Mario mindkettejük vonásait örökölte, s valószínűleg örökítette unokáira is. A fiatal, szép szál nagypapa ma egy pihenősziget, az Ile des Deux Cocos, azaz a Két kókusz szigete marketingjéért felelős.

AZ EGYÉBKÉNT lakatlan kis szigetre mindöszsze ötpercnyi hajózással jutunk át. Itt nincs más, csak sekély, fehérhomokos álompart, néhány függőágy, néhány hófehér szaletli és – kissé távolabb – egy pazar villa, tetőteraszszal, átriumos udvarral, a hálószobában jacuzzival, a nappaliban plazma tv-vel. A villát bárki kibérelheti potom 1800 euróért (egy éjszakára), de Mario mosolyogva hozzáteszi: 3500 euróért az egész sziget is a miénk lehet, személyzettel, motorcsónakkal együtt. Persze csak egy napra. Erre érdemes lenne gyűjteni!

INNEN EGYÓRÁNYIRA, a Telfair hotelben ámuldozunk tovább. Az ötcsillagos resort méreteiről annyit, hogy közepén egy folyó folyik bele a tengerbe, amely felett több hídon is gyönyörködhetünk a látványban. Az épületek a telepes időszakot idézik, az étteremben esténkét XIX. századi hangulat uralkodik, a reggelihez a koloniális étterem kemencéjében sütik a kenyeret.

AZ ANGOL GYARMATI időszakra emlékeztet a szállodához tartozó, csodaszép környezetű golfpálya, melyhez golfkocsikkal viszik a játékosokat. A pályák mellett egy korabeli, elegáns kúriában vacsorázhatnak a golf szerelmesei. De persze a tengerparton sem unatkozunk. Itt is, mint a 4-5 csillagos hotelekben mindenütt a szigeten, az ingyenes szolgáltatások között találjuk a vízi sportokat, így a vízisít, a kajakozást, a kis vitorlás bérlését. Ha pedig a korallzátonynál szeretnénk búvárkodni, délelőtt és délután is indulnak hajók a káprázatos víz alatti világ felé.

Pregassen, a taxisofőr
PONTOSAN DÉLBEN taxi vár a szálloda előtt, hogy Port Louis-ba, a fővárosba vigyen. A sofőr indiai származású, helyi lakos. Az öszszesen egymillió kétszázezres lélekszámú, sokszínű szigeten ők, hinduk vannak a legtöbben, a lakosság közel 70%-át teszik ki. Emellett kreolok, kínaiak és európaiak alkotják a mauritiusiakat. Pregassen azt mondja, hogy az emberek itt harmóniában élnek egymással. Nincsenek vallási, etnikai ellentétek.

ÉS TÉNY, HOGY az úton egymás mellett láthatunk katolikus (vagy éppen anglikán) templomokat, hindu szentélyeket, mecseteket és kínai pagodákat. Sofőröm röviden felvázolja a parlamenti rendszert, amely sajátossága, hogy a kisebbségek (azaz a kreolok, kínaiak) is megfelelően vannak képviselve.

A FŐVÁROS FELÉ TARTVA elhaladunk a Pamplemousses Botanikus Kert mellett, amelyben csak pálmából 80 félét találunk, de leghíresebb látnivalója egy kis tó, amelyen óriási vízililiomok pompáznak. Port Louis-ban már élénk a forgalom, hiába, a főváros a sziget kereskedelmi központja és egyben legnagyobb kikötője. A városra a legszebb kilátás a Fort Adelaide erődből nyílik, ezt a citadellát még az angolok építették 1835-ben.

A VÁROS NEM TÚL nagy, akár gyalog körbejárható, s a piacot semmiképpen ne hagyjuk ki a városnézésből. Van itt minden: zöldség, gyümölcs, hal, fűszerek, műszaki cikkek, cipő, ruha. A kofáktól nem messze találni a kínai negyedet: egy kis ázsiai életérzés Afrika mellett. Port Louisban él egyébként a kínaiak nagy része, ők itt is, mint mindenhol a világon, kereskedéssel foglalkoznak.

Pascal, a szállodaigazgató
DÉLUTÁN NÉGYKOR igen meleg van, a Legends szálloda teniszpályáján valaki mégis kitartóan adogat. Ő Pascal, a szálloda francia igazgatója. Minden délután edz egy órát, ha esik, ha fúj. Beállok hozzá, hisz ma nincs partnere. De néhány perc, és zuhogni kezd az eső. Ez itt természetes. Fél óra természetes zuhany, majd újra kisüt a nap. A teniszpálya pedig használható, mert egy különleges, szőnyegszerű anyagból van, ami átengedi a vizet.

LÁTSZIK, HOGY itt mindenre nagyon odafigyenek. A szálloda négy csillag pluszos, azaz közel ötcsillagos, és a Feng Shui jegyében építették. A szobák berendezése követi a Feng Shui szerinti természetes alkotóelemeket: a fémet, a vizet, a fát, a tüzet, és a földet. A mi szobánk a víz jegyében készült, az ágy mögött mindössze egy nádfüggöny választja el a szobát a fürdőszoba óriási kádjától. Az egyik sarokban még egy kis vízesés is áll.

A HOTEL HÁROM ÖBÖL partjait öleli körbe, mindhárom homokos, lassan mélyülő vízzel, ideális még kisgyerekek számára is. Két öböl között, a mediterrán étterem teraszáról végig látni az egész szállodai partszakaszt, miközben spanyol, olasz vagy éppen francia specialitásokat próbálhatunk ki.

A LUXUS UTÁN HELYI ízekre és közegre vágytunk, ezért a közeli Goodlands városka piaca felé vettük az irányt. Goodlands a helyi viszonyokhoz képest nagyváros, főutcáján irodák, éttermek, bankok, supermarketek váltakoznak. A városban nincsenek turisták, van viszont helyi fánk, sütemények, mangó, papaya, banán, ananász és csecse-becse minden mennyiségben. A hindu, muszlim és kínai asszonyok egymás mellett válogatnak egy halomnyi, fa kocsira ömlesztett színes karkötőből. Sokan közülük a közeli szállókban dolgoznak.

Jean Pierre, a francia nyugdíjas
ÖT ÓRA VAN. Már kezd sötétedni, hiába a kellemes 26 °C, itt tél van. Poste Lafayette egyetlen közértjében csak egy vásárló válogat az édesburgonyák között. Én csak hideg ásványvizet veszek, miközben a fehér hajú, pocakos bácsi csodálkozva rám köszön. Ritka errefelé a turista. Kiderül, hogy Jean Pierre francia, s a szigetet választotta nyugdíjas éveinek eltöltésére.

FIGYELJEM AZ ÚT tenger felőli oldalát – ajánlja – mert Poste Lafayette tengerpartján egymást érik a villák, melyekhez kis kert, csodás növények és persze saját part tartozik. Nem csak ő él itt, – mondja – számos európai választja Mauritiust egy-két hónapra vagy akár hosszabb időre lakhelyéül. Szeretik a nyugodt települést, melynek határában egy csodálatos partszakasz húzódik, ahol a hullámok hosszan nyújtózva érnek partot.

A FÁK ALATT PADOK állnak, mert a kiváló piknikezőhelyre járnak a helyiek pihenni ünnepnapokon és vasárnap. És persze a félórányira található Szarvasok szigetére, Ile aux Cerfs-re, a Trou d’Eau Douce lagúnái közé. A háromszáz hektáros földdarab méltán a legnépszerűbb pihenőhely a környéken.

TROU D’EAU DOUCE településről többféle hajójárat is közlekedik a szigetre, a helyiek a lassabb és olcsóbb vízitaxival, a turisták általában a gyorsabb motorcsónakokkal közelítik meg a sekély öblöket. A sziget maga a földi paradicsom: a víz sekély, a fehér homokos fövenyen több száz méteren keresztül sétálhatunk az alacsony vízben, miközben mellettünk repülőhal rajok fickándoznak a víz felett.

NÉHÁNY NAP is elég Mauritiuson, hogy megértsem, Jean Pierre válaszát. Mielőtt elköszön, és friss bagette-el a hóna alatt bérelt villája felé veszi az irányt, még megkérdezem tőle, hogy miért választotta pont Mauritiust. „Mert itt kedvesek, barátságosak az emberek, jó itt élni” – mondja. És én elhiszem.