A KÜLÖNBÖZŐ természetvédelmi szervezetek már 1989-ben megkongatták a vészharangot, és Madagaszkárt azon országok közé sorolták, ahol azonnal cselekedni kell, különben a sziget sajátos élővilága teljesen eltűnik. Kidolgoztak egy húsz éves természetvédelmi tervet, aminek eredményeképpen az akkori, már meglévő négy nemzeti parkot újabb tíz alapítása, és kutatási programok beindítása követte.

A LEGNAGYOBB IRTÁS az 1500-as években megjelent európai hódítóknak „köszönhető”, akik a sziget teljes kizsákmányolásába kezdtek. Mára a sziget alig 10 %-át fedi az eredeti növényzet, és ennek csupán 3 %-a élvez valamilyen fokú védettséget. Madagaszkár új elnöke ígéretet tett arra, hogy a védett területeket háromszorosára növeli. Ez rendkívül fontos döntés, hiszen a Madagaszkáron élő fák nagy része, a rajtuk élő makik minden faja és a madarak több mint fele endemikus, azaz csak itt található meg.

Durell és Attenborough nyomában
TÚRÁNKAT Antananarivoban kezdjük, és a sziget északi erdeit tervezzük bejárni. A várost hamar a hátunk mögött hagyjuk, és elindulunk keletre, az egyik legnépszerűbb nemzeti park, az Andasibe - Mantadia, vagy ahogy egy kisebb részét a franciák hívták, a Périnet Rezervátum felé. Jól kiépített túraösvényein még Gerald Durrell és David Attenborough is mászkált, igaz, akkoriban még csak egy szálláshely volt errefelé, méghozzá az azóta nem üzemelő vasútvonal helyi állomásán kialakított Hotel Buffet de la Gare.

A HELY SZENZÁVIÓJA az útikönyv által csak „panda jelmezbe öltözött, üvöltő csecsemőként” jellemzett indri, mely a főemlősök egyik legritkább tagja. A kis terület miatt itt elég hamar rájuk lel mindenki. A területüket hangos kiabálással jelző indriket akár az autóútról is kényelmesen megfigyelhetjük. Ezek az állatok megúszták az utat építő kínai vendégmunkások helyi specialitásokra fogékony szakácsával való találkozást, de némely társuk a fazékban végezte. Szerencsére ez ma már nem így van. A vezetők és a helyiek büszkék kiabáló szomszédaikra, és az idelátogató turisták is hoznak némi pénzt a konyhára.

A JÓL KIÉPÍTETT ösvényeken sétálva tiszta marad az új túraruha, de a közeli Mantadia Nemzeti Parkban gyalogolva már számíthatunk egy kis sárdagasztásra. A vidék jóval vadabb, a sűrű bambuszerdőkön nem könnyű átvágni. A bezanozano népcsoportból származó vezetőnk remek hangutánzó, de hiába, az egyetlen, emberhez szokott szifaka csapatot nem találjuk meg. A hegyi esőerdő szélén kialakított szállásunk kitűnő, de most kicsit hűvös, így az erdőben teljesen átázott bakancsunk napokig nem szárad meg. Nem csak mi fázunk, reggel az amerikai turisták az összes makis pólót felvásárolják, és abban virítanak.

ÚTTALAN UTAKON a Masoala-félsziget felé Toamasina (Tamatave) felé vesszük az irányt, de nem a kikötővárosra vagyunk kíváncsiak, hanem az egyetlen járható útra, amely a keleti esőerdők mentén vezet északra, egészen a Masoala-félszigetig. Terepjáró bérléssel próbálkozunk, de erre az útra senki nem kölcsönöz nekünk autót. Szerencsére bozóttaxi itt is jár, némi alku és pár napos várakozás után egy Toyota terepjáróba préselődünk be, heten. A többi tizenöt utas a ponyvával fedett platón fog utazni három napig.

SONAIERANA-IVONGOIG még jó aszfaltút vezet, de a maradék 224 kilométert két teljes nap alatt tesszük meg. Az út valójában egy dombvidéken átvezető ösvény, melyen terepjárónk alig fér el. Az évenként beköszöntő ciklonok állandóan formálják a tájat, aminek következtében hidat és utat építeni szinte felesleges. Marad a kompozás és a sárdagasztás.

A KÉT NAP ALATT tizenkét alkalommal kelünk át a szélesebb folyókon, a helyiek által olajoshordókból, bambuszból és deszkákból eszkábált tutajokon, vagy jobb esetben orosz katonai kompokon. A többi folyó felett fából és rozsdából álló hidak ívelnek át. Eleinte mókás a nyikorgó hídon, a zuhogó esőben csúszkáló terepjáróból figyelni a tájat, de amikor a hátsó kerék alatt hirtelen beszakad pár deszka, és az autó „megfeneklik”, mindenki átértékeli az utazás értelmét.

MAROANTSETRA semmi újat nem nyújt, a világtól elzárt, álmos kisváros. Az általunk használt úton kívül csak gyalog, nem létező menetrend szerint közlekedő, túlzsúfolt kereskedelmi bárkákkal és repülővel közelíthető meg. Mi a közeli Nosy Mangabe szigetére igyekszünk, mely a Masoala-félsziget kicsinyített másának tekinthető. Az Antongil-öbölben fekvő sziget régóta Speciális Rezervátum, ahová félórás motorcsónakázás után érkezünk.

A PARTON TARISZNYARÁKOK és óriási ászkarákok köszöntenek bennünket, majd a banán illatára hamar megjelenik egy vörös egérmaki, majd nagyobb testű társai, a barna makik garázdálkodnak az eresz alá épített „kempingben”. A sziget legmagasabb pontja 332 méter, ahová nem a kilátás, hanem az ott megbújó véznaujjú makik miatt érdemes felmenni. A mosógépben kimosott falusi kutyára hasonlító állat megjelenése a malgasok hiedelme szerint a rossz szellemek érkezésének előjele, de itt csupán a turisták követik őket, több-kevesebb eredménnyel.

EZT A FURCSA MAKIT 1782-ben írták le először, és sokáig nem tudták hová sorolni. Látszatra nem egy közönséges maki, és hatalmas fogai – melyekkel a fában élősködő lárvák járatait tárja fel – kifejezetten egy rágcsálóra emlékeztetnek. Végül a főemlősök közé, de egy külön családba sorolták. A 35 méter magas fák lombkorona szintjében élő, éjszakai életmódot folytató makit nem könnyű észrevenni, de látványát kárpótolja a fákra telepedett epifita növények és virágzó orchideák szépsége, illetve a sziget kétéltű és hüllő faunája. Az avarban kotorászva talán itt a legkönnyebb ráakadni az alig pár centis törpe kaméleonra, vagy az éjszakai séta közben észrevenni a nappal fatörzsnek látszó levélfarkú gekkókat. Kígyók is találhatók az erdőben, méghozzá a három óriáskígyó faj egyike, a madagaszkári boa.

A SÍKVIDÉKI ESŐERDŐNEK számító szigetet a XVII. században hajótörött holland tengerészek lakták, de rájuk már csak a sziklába vésett és mohával benőtt üzenetek emlékeztetnek. A betsimisaraka törzs tagjai viszont még ma is lakják a szigetet, igaz, csak kis számban. Ők a védett terület épségére vigyázó vadőrök és az időszakosan itt élő halászok. 1979 óta a Nyugat-Indiai-óceán egész területe Nemzetközi Bálna Rezervátum, ahol a déli tengerekről felúszó bálnák teljes védettséget élveznek. Nyár végétől folyamatosan érkeznek, és benépesítik az Antongil-öböl környékét, a bálnalesre szakosodott turista irodák legnagyobb örömére.

A majmok birodalma
A MASOALA-FÉLSZIGET Madagaszkár legszebb és talán utolsó összefüggő esőerdeje, amely csak hajóval vagy gyalog közelíthető meg. Pár napos túra alatt nem látnánk többet, mint Mangabén, ezért repülőre szállunk és Antalahába indulunk. A híres Vanília-part kisvárosait az utóbbi évek ciklonjai igencsak lepusztították, de a nemzetközi segítségnek köszönhetően folyamatos a felújítás. Az út is épül, igaz, csak Iharanáig (Vohémar) járható, onnan ismét földút váltja fel.

MOST SEM VÁGYUNK városokba, Diego Suarez, amiről a turisták ódákat zengenek, még várhat. Mahamasina faluban telepszünk le, az Ankarana Nemzeti Park keleti bejáratánál fekvő kis faluban. A park főleg karsztképződményeiről, a „tsingy”-kről híres, de minket főleg a rengeteg állat vonzott ide. Sokak szerint a világ legnagyobb majomsűrűsége itt található, és ezt az információt antankarana törzsbéli vezetőnk is megerősíti.

A TSINGY ESŐ ÁLTAL lepusztított mészkő fennsík, amely kiváló búvóhelye számos madárnak és hüllőnek. A Nagy Tsingy-khez vezető egész napos túra során kellemesen piknikezhetünk a beetetett koronás maki csapat társaságában, amely együttes erővel próbálja elűzni a tonhalkonzerv illatára érkező gyűrűsfarkú mongúzt. Rövid időn belül több kaméleon és gekkó fajt, illetve sok madarat látunk, de az igazi élményt az olyan apróságok nyújtják, mint a földről felemelve méltatlankodó reszelő hangot hallató féltenyérnyi csótány, a hatalmas ezerlábúak, vagy az úton
keresztben napozó másfél méteres dumeril-boa.

RÁNKSÖTÉTEDIK, az erdőben Afrikából betelepített vaddisznók röfögése veri fel a csendet, a zseblámpák fényében fürgemakik szeme csillog, a levélfarkú gekkók és a levelibékák megkezdték éjszakai vadászatukat.

Vulkánok és szigetek
MÁSNAP A KIS TSINGY-T és a közeli Denevér-barlangot keressük fel, amely nemcsak a helyi törzsek temetkezési helyéül szolgált, hanem a legfontosabb ősmaki-csontleletek is innen kerültek elő. Némelyik barlangi folyóban még krokodilok is élnek, ezek, akárcsak afrikai társaik, hatalmasra nőnek és gyakran hoznak frászt a környező folyókban mosó asszonyokra. A közeli Antanavo-tónál a helyiek babonából etetik a krokodilokat, de ez a mutatvány napjainkra turista attrakcióvá degradálódott.

ANKARÁBAN LÁTJUK az első baobab fákat, melyből Madagaszkáron található a legtöbb faj. A többszáz éves, hatalmas fák remekül bírják a szárazságot, törzsük nagyszerű víztározó. Diego Suarez felé még beugrunk a Montagne d’Ambre Nemzeti Parkba, amely egy hatalmas, kialudt vulkán és egy szép, hegyvidéki esőerdő. Az egyetlen, mely megmaradt itt északon. Nem olyan zárt, mint a keleti part esőerdei, és lépten-nyomon gyönyörű, nagy pálmák díszítik. A francia telepeseknek viszont mindez nem tetszett, ezért az őshonos növényzetet kiirtották, és helyébe fenyőt, illetve eukaliptuszt telepítettek.

A PARKBAN TALÁLHATÓ Madagaszkár legnagyobb vízesése, az Antomboka. Az endemikus kaméleon alfaj megtalálása itt sem okoz nehézséget, ugyanis a vadőrök gondosan a bejárathoz legközelebb eső bokorra helyeztek egy szép példányt, mely kitartóan védelmezi területét. Északi körünket egy trópusi szigettel fejezzük be. A turistás Nosy Be melletti Nosy Komba még őriz valamit varázsából, de a naponta idehordott turisták igényeit kielégítendő, gombamód szaporodnak a faragott maki szobrot és kézzel hímzett, kagylómintás ágytakarót árusító bódék. Legtöbben az itt élő fekete makik miatt keresik fel a szigetet. Nosy Komba – akárcsak a többi sziget – vulkanikus eredetű, de a 621 méter magas Antaninaomby vulkán már nem aktív. Tetején erdő nőtte be a kis krátert, de a gyönyörű kilátás miatt érdemes felmászni.

A KÖRNYÉKEN BÁRHOL jó lenne búvárkodni, gondoljuk naivan, de ezt már régen nem lehet. Ép korallzátonyt errefelé már nem lehet találni, egyedül a közeli Nosy Tanikely Tengeri Rezervátum zátonyaiban bízunk. A Nosy Be kikötőjében látott levágott cápafejek nem sok jóval kecsegtetnek. Cápát nem is látunk, de két tengeri teknős és rengeteg hal jelzi, hogy a védett részeken még van remény a korallzátony megóvására.

NOSY BE SZIGETÉRŐL repülünk vissza a fővárosba, majd dél felé vesszük az irányt, hogy az egész napos autókázás, és a lecsupaszított dombvidék után ismét egy remek hegyvidéki esőerdőben találjuk magunkat.

Makilesen
A RANOMAFANA Nemzeti Park Madagaszkár második leglátogatottabb erdeje, ahol könnyen megláthatjuk a nemrég felfedezett arany bambusz-lemur táplálkozó példányait, vagy a beetetett és Nosy Mangabéról már jól ismert vörös egérmaki banánt rágcsáló tagjait. A hely neve a közeli hőforrásokra utal: „rano” vizet, „mafana” pedig meleget jelent malgasul. A környéken élő tanalah és betsileo törzsek tagjai kivétel nélkül kőtörőként kezdik pályafutásukat, de a szerencsésebbek a parkban helyezkednek el, mint idegenvezetők. Itt a legdrágább vezetőt bérelni, de ha szerencsénk van, és kifogunk egy jót, akkor nemcsak az ősi macskaszerű állatnak, a fosszának titulált indiai cibetmacskákat láthatjuk, hanem az itt élő gyémánt szifakákat is, a faodvához hű gyapjasmaki párt és a bambuszmakikat is.

A KIS VÍZESÉSEKKEL tarkított, meredek ösvények, a mohás fák és a hömpölygő Namorona-folyó látványa után a kis falusi közösség által üzemeltetett múzeumban kézbe vehetjük az egykoron itt élt, gorilla méretű ős-maki, a mega-ladapis koponyáját, majd szállásunk teraszán sört iszogatva gyönyörködhetünk a szúnyogokra vadászó, élénk zöld nappali gekkókban, és elmerenghetünk, vajon milyen is lehetett Madagaszkár, amikor még az egész szigetet erdő borította.