A kanyonok földje
A TÉRDEMRE FEKTETETT térképen Nevada, Arizona és Utah államok terpeszkednek: jelölve rajtuk a kusza úthálózat, a nagyobb városok, hegyek, folyóvölgyek, sivatagok, nemzeti parkok, a fontosabb látnivalók. Szememmel végigkövetem az éles, nyílegyenesen futó határvonalakat, melyekről látszik, hogy nem a természet jelölte ki őket. Szinte szétszabdalják az amúgy egybefüggő vidéket. „A kanyonok földje” – gondolom magamban. Ez az elnevezés sokkal jobban illene erre a három állam által körülhatárolt területre, ahol egymást érik a gyönyörű hasadékok, a fenséges völgyek, s amelyek metszéspontjában, mint valami hatalmas sárkány, ott nyújtózkodik a Grand Canyon csipkézett mintás képe.

A KANYONOK FÖLDJÉNEK felfedezésére a nyüzsgő Las Vegas-ból indulunk majd. Hosszú ideje már csak a sivatag pora kísér bennünket, amikor a semmi közepén megpillantjuk a pislákoló fényeket. A „Bűn Városa” éppen délutáni szendergéséből ébred. A „Strip”-en, a város főutcáján egymás után gyúlnak fel a kaszinók neonfényei: a Luxor piramisépülete, a Disney-kastélyt idéző Excalibur, a New York-i Szabadság-szobor, Párizs Eiffel-tornya, a Caesar’s Palace és a többi hatalmas díszlet sorra bújnak elő a szürkületből. A Mirage előtt egy hatalmas vulkán kezd pöfékelni, a Treasure Island mesterséges taván két kalózhajó készül a nagy összecsapásra, a Venetian szűk csatornáin pedig vidám gondolások billegetik fényesre lakkozott csónakjaikat.

A KASZINÓK BEJÁRATAI, mint hatalmas szájak, nyelik és okádják a tömeget, amely az est leszálltával csak gyarapszik. A zöld posztóval borított asztalok mellett rulettezők lesik szerencséjüket, mások a kártyával próbálkoznak, és akadnak, akik a félkarú rablóknál várják randevúra Fortuna istennőt. Ki nyer, ki veszít, talán nem is ez a lényeg.

A FELNŐTTEK HATALMAS játszótere ez, imbolygó lengőtrapézokkal, amelyek fel-le hintáztatják az embert. Elnézem a játékosokat, a csörgő zsetonokat, a villogó gépeket, és arra gondolok, milyen arcot vágna mondjuk egy buddhista szerzetes, ha ide csöppenne a világ másik feléről, ahol a boldogságot egészen más módon keresik

Paradicsom a sivatagban
VEGAS-T AZ ÉJSZAKA közepén szinte nappali világosság borítja be, s az ember el sem tudja képzelni, honnan ez a rengeteg energia itt, a sivatag kellős közepén. A titok pedig nem is olyan kifürkészhetetlen: az áramot a közeli Hoover Dam, egy hatalmas duzzasztógát biztosítja a város számára, amelyet az 1930-as években építettek a Colorado folyóra.

A GÁT ELKÉSZÜLTEKOR a világ legnagyobb duzzasztója volt, valóságos mérnöki bravúrnak számított, és számít ma is, mind méretei, mind az építés gyorsasága miatt. A gát peremén sétálva csak bámulunk a hatalmas betonmonstrum láttán: Hogyan is tudott az ember egy ilyen ‘megaépítményt’ létrehozni? A perem közepénél egy tábla jelzi az államhatárt Nevada és Arizona között. Mivel az időzóna is itt vált, azon mosolygunk, hogy a táblánál állva az egyik lábunk egy órával „előbbre van”, mint a másik.

DE A GÁTAT NEM CSAK az energiát szállító vezetékek kötik össze a szerencsejátékok városával. Annak idején ugyanis, amikor 1931-ben elkezdték a Hoover Dam építését, Vegas még alig volt több egy álmos sivatagi kisvárosnál. Mivel a szerencsejátékokat 1910-ben Amerika-szerte betiltották, Nevadában is csak illegálisan működhettek játéktermek. A gazdasági nehézségek miatt azonban itt 1931-ben elsőként oldották fel ezt a tilalmat, így Amerikában Nevada lett az egyedüli állam, ahol legálisan lehetett játszani.

LAS VEGAS HAMAROSAN a hazardírozók Mekkája lett, a Hoover Dam építése pedig további 5 000 pénzkereső munkással – potenciális szerencsejátékossal – gazdagította az amúgy is duzzadó népességet. Az első kaszinó 1941-ben épült fel Vegasban, azóta az engedéllyel rendelkező játéktermek száma meghaladja az 1 700-at.

A HOOVER DAM építésével együtt járt egy hatalmas mesterséges tó kialakítása is, amely ma víztározóként és pihenőparkként szolgál, kitűnő sportlehetőséget biztosítva a vízi élvezetek szerelmeseinek. A Lake Mead helyén azelőtt sivatagos területek, kanyonok és aprócska, történelmi települések voltak, amelyeket a gát elkészülése után vízzel árasztottak el. Az egyik ilyen város, St Thomas romjai időnként még ma is előbukkannak a vízből, amikor a tó vízszintje a normálisnál alacsonyabbra apad.

A kanyonok királya
A TAVAT MAGUK mögött hagyva a Colorado folyóval párhuzamosan autózunk tovább a kijelölt úton. A térképről tudjuk, hogy itt már a Grand Canyon mellett haladunk, de látni még semmit nem látunk belőle, mint ahogy a tövében elterülő indiánrezervátumokból sem. Az út messze elkerüli ezeket, egészen a park bejáratához vezető bekötőútig.

A KANYON LÁTOGATHATÓ részének déli peremén kilátók sorakoznak, izgalmunkban azt sem tudjuk, melyikről nézzünk le először a kanyonra. Szerencsések vagyunk, a napfény a legjobb szögben világítja meg a sziklákat. Szemünk mohón pásztázza a tájat, a fényképezőgép alig pihen. Megvárjuk, míg a korlátot támasztó turistacsoport átvándorol a következő kilátóhoz, hogy nyugodtan elmerenghessünk a látványon.

AZ EMBER SZINTE megilletődik a kanyon láttán, csak bámul bele a messzeségbe. A szomszéd kilátónál egy hatalmas szikla magasodik a völgy fölé, rajta, mint izgő-mozgó aprócska hangyák, emberek sétálnak. Elgondolkodom, hogy vajon hogyan lehet ennyire snassz neve egy ilyen helynek. Mi tagadás, sem a kanyont először feltáró John Wesley Powell, sem a megóvásáért küzdő Roosevelt elnök nem volt valami kreatív, amikor a „Nagy kanyon” nevet ragasztotta Amerika büszkeségére.

A SZIKLAFAL PEREMÉN állva szinte kedvünk lenne szárnyra kelni, hogy közelebb férkőzhessünk a sziklákhoz. Gyalogtúrára csak előzetes bejelentkezéssel indulhatunk, ha pedig raftingolni vágyunk a Colorado folyón, akkor egy évre előre foglaljunk helyet, különben semmi esélyünk a túrára.

A GRAND CANYON és egész „Kanyonföld” a természet egyik legszebb remekműve. Hatvanmillió évvel ezelőtt a Colorado-fennsík megemelkedett, és másfél kilométerrel a tengerszint fölé magasodott. Később kanyonokká hasadozott, majd a folyó és a szél elvégezte azt a szobrászmunkát, amely ma is ámulatba ejti az idelátogatókat. A parkot elhagyva a kanyon keleti csücske felé haladunk tovább. A hasadék túlsó végénél egy másik gát, a Glen Canyon Dam, és egy másik tó, a Lake Powell zárja le a kanyon kijáratát.

A GLEN CANYON – csakúgy, mint a Lake Mead egykori területe – hosszú idő óta emberek lakta vidék volt, míg az egészet el nem árasztották a Colorado vizével. A víztározó megépítését a természetvédők hevesen ellenezték, mert számos gyönyörű sziklaforma és régészeti lelet került így víz alá, a terv azonban mégis megvalósult. Kárpótlásul egy kivételesen szép hellyel lett gazdagabb ez a vidék: a kopár sziklák, amelyek lábainál egykor víz folydogált, most derékig állnak a nagy kékségben, egy egészen különleges színfoltot festve a sivatagi háttérbe.

ÉS HA MÁR ITT VAGYUNK, elvándorlunk a világ legnagyobb természetes sziklahídjához, a Rainbow Bridge-hez, amelyet a navajo indiánok szent helyként tisztelnek. A 88 méter magas, 85 méter fesztávú sziklahíd úgy hajol fölénk, mintha egy hatalmas szivárvány futna át a fejünk fölött.

Az igazi Vadnyugat
ÁTKELÜNK A COLORADO FOLYÓN, hogy utunkat Utah déli része felé folytassuk tovább. A térképek és útikönyvek alapján errefelé egy tapodtat sem lehet megtenni anélkül, hogy ne látnánk valami rendkívüli szépséget. A Grand Staircase – Escalante National Monument egy hatalmas kiterjedésű, sivatagos terület, az államok egyik legelhagyatottabb, legfeltáratlanabb és legérintetlenebb vidéke, utánozhatatlan színek és formák kavalkádjával. Szinte minden kilométeren látunk egy táblát: itt bíbor, fehér és szürke sziklákat, amott homokdűnéket, máshol rejtőzködő kanyonokat, különleges sziklaformációkat jelölnek.

SZÍVÜNK SZERINT megállnánk minden táblánál, de ha így tennénk, hetekig bolyonghatnánk itt. A Bryce Canyon felé folytatjuk az utat, de egy gyönyörű sziklahíd elcsábít bennünket, és kitérőt teszünk. Hosszú kilométereket autózunk egy poros földúton, az út mellett néha egy-egy legelésző tehén billeg el mellettünk, s szinte csodálkozva néz ránk, hogy mit keresünk mi itt, ahol emberi településnek nyomát sem látni. De kevéssel úti célunk elérése előtt, egy hatalmas sártenger kényszeríti megállásra az autót: sziklahíd ide vagy oda, lehetetlen továbbmennünk. A nehezített tereppel nem számoltunk, így kissé csalódottan gurulunk visszafelé.

DE AZ ESCALANTE vidéke, az igazi „Vadnyugat” később kárpótol minket mindenért: megajándékoz a legszebb éjszakai képpel, amilyet csak festeni tud a sötétség. Az úton sehol nem látni közeledő autót, közvilágítás nincs, csak a ködlámpa világítja meg az utat. Egyszer csak különös fényeket veszünk észre a távolban. Félreállunk és kiszállunk. Amerre csak nézünk, milliárdnyi csillag vesz körbe bennünket, nem csak fent az égen, hanem mindenütt, szemmagasságban, körbe-körbe. Az élmény valósággal fejbe kólint. Az égbolt gömbölyű kupolaként borul ránk, a tejút pedig olyan erősen fehérlik a fejünk felett, mintha csillámport szórtak volna szét odafent.

ÓRÁK TELNEK EL, míg lakott településre érünk. Minden csöndes és kihalt, még a motelek előtt is csak pislákolnak a neontáblák, mintha azok is félig aludnának már. Úgy tűnik, minden szállás elkelt, egy reményünk van még, az utolsó motel az utca végében. A recepción senki sincs, az ajtó mellett a falon egy telefont találunk. Álmos férfihang dörmög bele, amikor a szobák után tudakozódunk „Nézzenek bele a ládába, van még benne kulcs?” – kérdezi. „Van,” – feleljük – „kettő is.” „Akkor az egyiket vigyék el, aztán majd reggel találkozunk!” – mondja a hang, azzal jó éjszakát kíván, és leteszi a telefont. Kissé megütődve álldogálunk kezünkben a kulccsal, aztán elmosolyodunk. Hát igen. Így is lehet ezt csinálni. Papírtöltögetés és hitelkártya nélkül, hogy a vendég azonnal megkapja azt, amire leginkább vágyik: egy zuhanyzót és egy puha ágyat.

Kőszobrok, kődűnék
AKI LÁTTA MÁR a Bryce Canyont, minden bizonnyal elcsodálkozik, hogy hogyan maradhatott ennyire ismeretlen egy ilyen kivételesen szép hely. A válasz talán mindössze annyi, hogy a Grand Canyon „árnyékában” nehéz lehet érvényesülni. Mert a Bryce Canyont megnézni legalább akkora élmény – ha nem nagyobb –, mint a „nagy testvért”, ráadásul itt lesétálhatunk a hegyes fogakként égnek meredő sziklaoszlopok közé, és bemászhatunk a sziklafalak hasadékaiba. Persze a kanyont odafentről is érdemes megcsodálni: a sziklák hatalmas amfiteátrumoknak látszanak, melyekbe mintha kővé dermedt emberek álldogálnának.

EGY RÉGI INDIÁN legenda szerint így is keletkezett a kanyon: az istenek kővé változtattak egy népet, majd színes festékekkel lelocsolták őket, és ettől lettek ilyen színpompásak. A tudomány szerint persze a történet nem egészen így szól: a vidéket valaha egy hatalmas tó fedte, amelyben a homok, az iszap, a mész és sokféle ásvány lerakódott, majd megkövesedett. A terület később a Colorado-fennsík részeként megemelkedett, a kőzetek megtöredeztek, a víz, a szél, a hó és a fagy pedig ilyen fésűfogas mintájúra formálta a tájat. A természet kétségkívül játékos kedvében volt, amikor ezt a tájat megformálta.

ÉS JUTOTT EBBŐL a játékos kedvből a Bryce Canyon szomszédságába, a Zion Canyonba is, ahol megkövesedett homokdűnék, lélegzetelállító sziklaformák, természetalkotta függőkertek, eldugott, smaragdszínű tavak között kanyargunk. A sziklák elnevezésén már meg sem lepődünk: „Földre szálló angyalok”, „Nagy fehér trónus”, „Könnyező szikla”, „Őrszem”, „Szószék” – mintha csak valami régi mese helyszínei lennének, pedig éppolyan valóságosak, mint maga a kő, amelyből a természet megalkotta őket. A Zion és környéke emberi megtelepedésre mindig is alkalmatlan volt, a mormonok azonban, akik az elsők között léptek erre a földre, mégis tábort vertek itt. Szeretett helyüket ők nevezték el Zion-nak, azaz „Isten mennyei városának”, ahol az Ég és a Föld találkozik.

A földönkívüliek országútja
DE VAN ITT A KÖZELBEN egy másik hely, ahol – sokan úgy tartják – az égiek valóban alá is szállnak időnként, hogy meglátogassák a földlakókat. Sivatagos tájon vezet az utunk, látnivaló egyelőre nem sok akad, de beljebb, a hegyek mögött izgalmas helyek rejtőznek: a híres – vagy inkább hírhedt – Area 51 (51-es körzet), ahol évekig titkos UFO-kísérleteket sejtett a közvélemény, illetve a Nellis Airforce Base, az egyik legjelentősebb légierő-támaszpont. Az egész környék szigorúan titkos, zárt terület, mindenhol táblák figyelmeztetnek, hogy tilos a belépés, a környező dombokról pedig őrök vigyázzák a rendet.

BÁR AZ 51-ES KÖRZETRŐL szóló történetek rendkívül felcsigázzák kíváncsiságunkat, testi épségünket nem kockáztatjuk. Mégsem maradunk UFO-k nélkül: a körzetet elkerüli ugyan, de itt halad az „Extraterrestrial Highway”, a „Földönkívüliek Országútja”, ahol minden az UFO-król szól. A magányos, elhagyatott út, amelyet állítólag az itt gyakorta tapasztalt különös jelenségek miatt kereszteltek erre a névre egy évtizeddel ezelőtt, egyetlen pici falun fut keresztül. Rachel-ben UFO-maszkok lógnak a benzinkútnál, UFO-s szuvenirekkel van tele az ajándékbolt, és még az étterembe is UFO-k invitálnak bennünket egy ízletes „alien (földönkívüli) burgerre”.

DE MIELŐTT MÉG egy igazi UFO-val összefutnánk ezen az istenhátamögötti helyen, inkább elindulunk vissza, Las Vegas felé, hogy befejezzük többnapos túránkat. Az útikönyvet böngészem az autóban, és elégedetten nyugtázom, mennyi mindent láttunk. Aztán tovább lapozok, és elcsodálkozom, mennyi látnivaló van még ezen a környéken: észak felé Utah többi sziklacsodája és a Nagy-sóstó hívogat, délre Arizona kaktuszokkal és „joshua tree-kkel” tarkított sivataga vár, kelet felé a Sziklás-hegység láncai integetnek, nyugatra pedig ott van a Mojave-sivatag, a Death-Valley és egész Kalifornia. Azt hiszem, nem utoljára jártunk errefelé.