Véráztatta föld
A XVIII. SZÁZAD elején a mai Szabadság tér területe még Pest város falain kívül helyezkedett el. Csak 1759-ben vált a város részévé, mikor a terjeszkedések miatt a falakat elkezdték lebontani. A hatalmas, üresen álló telek a Kincstár tulajdonába került, s 1786-ban elkezdték építeni a „Versorgunghaus”-t, azaz a „Szeretetház” nevezetű épületet. A betegeket, bolondokat és szegényeket ellátó ház egy méter széles falai azonban egyre magasabbra emelkedtek, köréjük mély árkot ástak, míg végül egy 1801-es királyi kézirat elrendelte az épület kaszárnyává alakítását.

AZ ÉRDEKES METAMORFÓZISRÓL egyes későbbi írások azt állítják, hogy az épületet eredetileg is laktanyának, sőt, börtönnek szánták. A feltevések valószínűleg igazak is voltak, mivel 1793-ban a francia forradalom hadseregének hadifoglyait ebbe a kaszárnyába szállították: itt raboskodott többek közt Robespierre egykori menyasszonya, Gauthier kisasszony is.

BÁR AZ ÉPÜLETET ELŐBB „a nagy kincstári háznak”, majd „József Újépületnek”, 1808-ban pedig Pattantyús Laktanyának nevezték, később a köztudatban mégis az Újépület név maradt meg. 1822-ben az épület az 5. tüzérhadtest állomáshelye lett. A majd’ háromezer főnyi legénység jó kapcsolatot alakított ki a lakossággal, amit a laktanya udvarán megrendezett görög-római kocsiversenyek népszerűsége is bizonyít.

DE HÉHÁNY ÉVVEL KÉSŐBB a pestiek egyik közkedvelt épülete a város leggyűlöltebb helyévé változott. Az 1848-as szabadságharcot követően ugyanis ide hurcolták és végezték ki azokat, akik részt vettek a forradalomban, többek közt Gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt, akinek itt mondták ki a halálos ítéletét 1849. október 5-én. Az 1867-es kiegyezést követően az épületet többféle célra is használták, míg végül 1898-ban lebontották.

Porból született
BÁR A SZABADSÁG TÉR teljes területe csak az Újépület bontása után alakult ki, a tér „elődje” már a XIX. század elején létezett. A Sétatér – másik nevén a Széchenyi Sétatér – a laktanya déli oldalán, a fal teljes hosszúságában helyezkedett el. A név azonban nem fedte a tér funkcióját, mivel az a hatalmas por és sár miatt alkalmatlan volt a gondtalan andalgásra. A probléma Széchenyi Istvánt olyannyira bosszantotta, hogy 1834-1837 közt megírta a „Buda Pesti Por és Sár” című művét, 1842-ben pedig kérte a város vezetését, hogy fákat és egyéb növényeket telepítsen a Sétatérre, majd később megalakította a Sétatér Társulatot is. 1845-ben Széchényi minden engedélyt megkapott a tér „felvirágoztatásához”, 1846-ban már az első fákat is elültették. A megszépült térre tiltótáblákat helyeztek ki, annak érdekében, hogy se szekerek, se lovak, se kutyák ne zavarják a pihenni vágyókat.

JÓLLEHET, AZ ÚJÉPÜLET még állt, amikor a város 1870-ben a Sétateret viszzavette a társulattól, de a vezetőség már ekkor foglalkozott az Újépület lebontása után felszabaduló hatalmas tér rendezésének gondolatával. Ennek érdekében a Magyar Mérnök és Építészeti Egylet 1892-ben tervpályázatot írt ki, melyet végül Francsek Imre munkája nyert el. A rendezéssel kapcsolatban Wekerle Sándor miniszterelnöknek csak egy kikötése volt: a felszabaduló területből annyit kell építési telekként eladni, amennyiből az államnak 3,5 millió forint bevétele származhat. Francsek Imre azonban nem sokáig büszkélkedhetett az újonnan épülő tér terveivel: a Magyar Mérnök és Építész Egylethez időközben egy névtelen terv is érkezett, amit a Fővárosi Közgyűlés is jobbnak talált a már elfogadottnál.

A KORMÁNY ANNAK ÉRDEKÉBEN, hogy a városrész fejlődése minél gyorsabb legyen, a legalább hétemeletes házak határidőre való megépítése esetén tizenöt évig házadó-, és községi adómentességet ígért. Ennek köszönhetően már az első évben elkelt a telkek kilencven százaléka. A Szabadság tér megszületésének utolsó lépéseként 1905-ben egy barokk stílusú díszkertet telepítettek, 1919-ben pedig játszótereket építettek ide. A tér a közelmúltban kisebb „ráncfelvarráson” esett át, közepére kávézó, alá mélygarázs épült.

A papírpénzek hazája
AZ ÉVTIZEDEK SORÁN sok fontos épület kapott itt helyet, a két legszembetűnőbb és legismertebb a Magyar Nemzeti Bank és a régi Tőzsdepalota. Az előbbi érdekessége, hogy a szobrászati díszeket Alpár Ignác, az épület tervezője nem a szokványos helyre, a párkány alá helyezte, hanem lehozta egészen az első szint magasságába. Ennek oka valószínűleg az, hogy így a járókelők torzulásmentesen szemlélhessék a változatos témájú domborműveket.

AZ 1900-AS ÉVEKBEN Alpár Ignác igazán sikeresnek érezhette magát, mivel nemcsak az Osztrák-Magyar Bank, hanem a vele egy időben épülő Tőzsdepalota tervpályázatát is elnyerte. Megépítésekor a két, egyenként 60 méter hosszú és 22 méter széles tőzsdeterem Európa legnagyobbjának számított. A Tőzsdepalotában azonban nemcsak a termek voltak monumentálisak. A főbejárat majd’ húsz tonna súlyú oszlopai 16 méter magasak, a tőzsdeterem ablakai pedig elérik a 9 méteres magasságot. Grandiózus méretek ide, vagy oda, az 1929-es New York-i tőzsdekrach a Tőzsdepalota hanyatlását eredményezte, míg végül 1948-ban a magyar Tőzsde meg is szűnt. 1973-ban a teljes épületet a Magyar Televízió kapta meg.

Pesti szépségfolt
A NEVES ÉPÜLETEK KÖZT azonban áll egy emlékmű is, amely sokak szemében inkább hírhedt, mintsem híres. Ez nem más, mint a Szovjet hősi emlékmű, melyet a II. világháború során hazánkban elesett szovjet katonák emlékére emeltek 1946-ban.

A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN – nemtetszésüknek adva hangot, vagyis inkább képet – az emlékművet többször is leöntötték festékkel. Mások jogi úton, az önkényuralmi jelképekről szóló törvényre hivatkozva követelték az emlékmű elbontását. E törekvések azonban kudarcot vallottak, mivel az obeliszk tetején látható ötágú csillag nem vörös, hanem aranyszínű. Némelyek csak a „Dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek!” feliratot változtatnák meg, de vannak olyanok is, akik a kilencvenes évek során az emlékmű megőrzésén tevékenykedtek.

ELMÉLETBEN AZONBAN az obeliszket 1996 óta semmilyen atrocitás nem érheti, mivel azt egy magyar-orosz szerződés védi. A megállapodást, melyben mindkét fél vállalja a saját területén lévő katonai sírhelyek és emlékművek háborítatlanságát és ápolását, a magyar kormány az után írta alá, hogy Rudkinóban megépült a Don-kanyarnál elesett magyar katonák emlékműve. A szerződést a felek olyannyira szigorúan veszik, hogy a Szabadság téri mélygarázs építésekor hosszas tárgyalásokra volt szükség ahhoz, hogy az emlékművet ideiglenesen eltávolíthassák.

A PAPÍRRA VETETT VÉDELEM azonban úgy tűnik, nem volt elegendő, a Szovjet emlékmű köré ugyanis kordont húztak az esetleges rongálások elkerülése végett. Különös egybeesés, hogy az obeliszktől pár méterre található Amerikai Nagykövetséget is hatalmas kordon veszi körül. Távolabbról pillantva rájuk egy szürrealista film kockái tárulnak elénk, melyeken a világ két nagyhatalma Európa egyik legkisebb országának valamelyik terén vasrácsok védelmére szorul.

SZERENCSÉRE A KEDÉLYEK mára szinte teljesen lecsillapodtak, és lassan a kordonokat is megszokjuk. A sanyarú börtönévekre emlékeztető szavakat sem lehet már itt hallani, hacsak az egyik, árnyékban piknikező család nem éppen magát a teret jellemzi: lefegyverző, lebilincselő, rabul ejtő.