Lilába öltözött Bulawayo
AZ AIR ZIMBABWE 725-ös járatán töltöm az éjszakát. Az izgatottságtól és a kíváncsiságtól nem tudok aludni. Vajon milyen lesz ez a távoli ország? A hírek nem túl biztatóak: éhezés, járványok, fajgyűlölet, politikai zavargások, korrupt vezetés. Az útikönyvek azonban ezernyi szépségről írnak.

A GÉPEM HAJNALBAN ér földet Harare nemzetközi repülőterén. Robert Mugabe elnök üdvözöl, na nem személyesen, csupán a falon lógó, óriási, elegáns keretbe foglalt fényképről. Még nem tudom, hogy szigorú tekintete egész úton végigkísér, hiszen az ország első emberének fotója minden középület falán megtalálható.

RÖVID VÁRAKOZÁS után belföldi járattal indulok tovább Bulawayóba, Zimbabwe második legnagyobb városába, ahol rögtön nekivágok felfedező sétámnak. Bármerre indulok, pompás jakaranda fasorok által szegélyezett, széles sugárutakat találok, melyeket annak idején úgy terveztek meg, hogy akár egy 48 ökrös által húzott szekér is meg tudjon fordulni rajtuk.

A BRAZÍLIÁBAN ŐSHONOS jakaranda fák szeptemberben és októberben virágzanak, amikor a telet egy rövid tavasz után felváltja a nyár. A trombita alakú virágok október közepén lehullnak, csodás, élénk lila szőnyegként borítva be az utcákat. A babona szerint, ha egy jakaranda szirom hull az emberre, szerencsét hoz, én azonban hiába álldogálok a kellemes árnyat adó lombok alatt. Ennek ellenére nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek.

LASSAN LEJÁROM A LÁBAMAT a meglepően rendezett, tiszta városban, ahol modern és történelmi épületek, óriási parkok, sportpályák váltják egymást. Beugrok egy bankba is, ahol hatalmas köteg „Zim” dollárt kapok néhány amerikaiért cserébe. Mivel korán sötétedik, hamar eljön a vacsora ideje: a hagyományos csirke mellé a „sadza” nevű nemzeti specialitást kérem, ami egyszerű kukoricakása, és kézzel szokás enni. Előételnek a sült mopane hernyót ajánlják, én azonban képtelen vagyok a számba venni. Azt mondják, hogy finom, ráadásul nagyon egészséges, de még csukott szemmel sem tudom rávenni magam a kóstolóra.

VACSORA UTÁN benézek a szomszédos szórakozóhelyre, és hamar megismerkedek néhány zimbabwei fiatallal. Lelkesen próbálják megtanítani nekem a helyi táncot, nem sok sikerrel. A bárban a férfiak kedvence a Zambézi sör, én viszont inkább a méltán híres Amarula krémlikőrt ízlelgetem, melyet Afrika Egyenlítőtől délre eső területein, a marula-fa élénk sárga, ovális gyümölcseiből készítenek.

Óriássziklák Matoposban
MÁSNAP EGY NEMZETKÖZI csapathoz csatlakozva a közelben lévő Matopos Nemzeti Park felé veszem az irányt, amely 2003 óta UNESCO Világörökség. Bármerre nézek, különböző gránit alakzatok nyújtanak drámai látványt. Megmászom az egyik dombot, melynek tetejéről a helyiek szerint az egész világ látható. Bár csodálatos a kilátás, engem sokkal jobban lenyűgöznek az „egyensúlyozó” sziklák. Az időjárás hatásainak és az eróziónak köszönhetően némelyik oly’ kicsiny „lábon” álldogál, hogy úgy érzem, ha nekidőlnék, őrült robajjal gurulna egészen a domb aljáig.

A DOMBTETŐ AZONBAN nem csak a reggeli napsugarak által narancsra festett gránittömbökről híres. A méltóságteljes óriássziklák ugyanis a brit gyarmatosító-politikus, Cecil John Rhodes sírját őrzik, aki azt kérte, hogy itt helyezzék örök nyugalomra. Rhodes neve ismerősen csenghet azok számára is, akik nincsenek otthon Afrika históriájában, hiszen az ország közel száz éven keresztül Dél-Rhodézia néven szerepelt a térképeken.

TÖRTÉNELEMIMÁDÓ útitársaim örömére ezután egy még izgalmasabb helyre indulunk. Aki nem tudja, mire számítson, első látásra semmi különöset nem talál az apró barlangban. Szemünk azonban lassacskán hozzászokik a félhomályhoz, és az üreg falán meglátjuk a zsiráfokat, zebrákat, elefántokat, impalákat. A világ legnagyobb szabadtéri galériájában vagyunk, a környéken ugyanis több ezer barlangrajzot fedeztek fel, önkéntesek pedig a mai napig kutatnak továbbiak után. Történészek szerint a „szánok”, egy gyűjtögető, vadászó nép talált rá először erre a csodás földre valamikor a kőkorszakban, és ők voltak az elsők, akik festővászonnak használták a sziklafalakat, közel 30 000 évvel ezelőtt.

A „Füstölgő Mennydörgés”
ÚJABB BELFÖLDI REPÜLŐÚT után Victoria Falls város kicsiny repterén landolunk, s hamarosan elérkezik a régóta várt pillanat: előttünk a Mosi-Oa-Tunya, azaz a „Füstölgő Mennydörgés”, Zimbabwe legfőbb turisztikai látványossága. A nevet a környéken élő törzs tagjai adták a világszerte ismert természeti csodának. A vízesést David Livingstone keresztelte át Viktória királynő tiszteletére 1855-ben, amikor először pillantotta meg az 1 700 méter széles és 108 méter magas, hatalmas erejű, zuhanó víztömeget.

AZ ESŐS IDŐSZAK végén percenként 500 millió liter víz ömlik a Batoka Szurdokba, páráját még 50 kilométerről is látni lehet. Így, október tájékán a zuhatag egyes részei teljesen szárazak. A hátrány ugyanakkor előnyt is jelent, hiszen ilyenkor a legjobbak a látási viszonyok. Az esős évszak végén ugyanis szinte lehetetlen képeken megörökíteni, vagy egyáltalán megnézni a párafelhőbe burkolózó Viktóriát.

ÁTSÉTÁLTUNK a hasadék fölött átívelő hídon, ami több szempontból is érdekes. Egyrészt itt van a határ az egykori Észak- és Dél-Rhodézia, tehát Zambia és Zimbabwe között. Másrészt ez Zimbabwe legismertebb bungee jumping helyszíne. Francia útitársunk nem is tud ellenállni a kísértésnek, mi pedig nem tehetünk mást, mint izgulunk érte. Persze valahol megértem: ha már muszáj ilyen őrültséget csinálnia, ennél különlegesebb, szebb helyet nem is választhatna. Azért mi sem maradunk sokáig adrenalin-fokozó nélkül, az alant hömpölygő vízfolyam habzó zúgóit bámulva lelkünkben már a másnapi raftingra készülünk.

Rafting a Zambézin
REGGEL 5-KOR KELÜNK, hogy gyönyörködhessünk a hajnali fényben vörösen izzó kanyon látványában. Egy kiadós reggeli után irány a szurdok! A félnapos adrenalin-túra alatt összesen hét 4-es vagy 5-ös fokozatú zúgón kell lejutnunk, a vad részek között pedig élvezhetjük a folyó nyugodt sodrását, a türkiz víz és a fölénk magasodó sziklafalak látványát, a Nap melegét és a hűs hullámokat. Minden zúgónak neve van: először a „Reggeli Fénykoszorú”-t kell legyőznünk, majd következik a „Lépcső a Mennyországba”. Az „Ördög WC-csészéjé”-be néhányan belepottyannak, „Gulliver Utazásai”-val pedig már én is a vízben ismerkedem. Szerencsére meg tudok kapaszkodni a csónakban, így a többiek rögtön visszarántanak.

DE ÚGY TŰNIK, nem voltam még eleget a vízben, mert nemsokára újra kiesem, most társaimmal együtt: az „Éjféli Vacsorá”-hoz érve csónakunk hirtelen felemelkedik, majd átfordul, mi pedig tízen tízfelé repülünk. Legalább egy percig sodródom lefelé, folyamatosan levegő után kapkodok, bármerre fordulok, hullámok csapnak az arcomba. De azt mondják, mit sem ér a rafting egy kis fuldoklás nélkül. A folyómenti homokban elköltött ebéd után hátra van még egy megpróbáltatás: fel kell másznunk a kanyon mélyéről a peremére, ráadásul a déli, perzselő afrikai napon. Máris viszszasírjuk a borulásokat.

A MAI NAPRA AZONBAN még nincs vége a vizes programoknak. Késő délután naplemente-néző hajókázásra indulunk a Zambézin. Afrika negyedik leghoszszabb folyója itt meglepően széles és nyugodt, csak a Viktória-vízesés alatti szorosban válik vaddá. A parton elefántok legelésznek, a távolban vízilovak hancúroznak, néhány méterre fiatal krokodil lubickol. Fejére arany fényt vetnek a horizonton alábukó tűzgolyó sugarai.

MIUTÁN BESÖTÉTEDIK, már csak a vacsora vár ránk, amit egy egészen különleges helyen költünk el. Ének- és dobszó mellett újabb ételkülönlegességeket ízlelgetünk: krokodil, impala és varacskos disznó meglepően finom húsa kerül a tányérunkra. Végül pedig, minden ellenérzésemet legyőzve, megeszek egy egész sült mopane hernyót. Egy ilyen fantasztikus nap végén, ennyi élmény után ezt a kalandot sem hagyhatom ki. Nem is olyan rossz!

Az öt nagyvad nyomában
HWANGE NEMZETI PARK, hajnali 4 óra: a Szafari Lodge konyhájában az ország keleti területeiről származó teát kortyolgatjuk, majd elfoglaljuk helyünket a terepjárón. Lassan zötykölődünk, néhányan elalszanak. Bár Afrikában vagyunk, kötött pulóveremben és széldzsekimben is didergek, puha plédet tekerek magamra. Egymást követik az álmos percek, majd hirtelen feltűnik egy elefánt. Kettő. Három. Aztán már nem is számoljuk, mivel egy hatalmas csorda vonul el előttünk az itatóhely felé.

MÁR SENKI SEM ALSZIK, a döbbent csendben csak a fényképezőgépek kattogása hallatszik. Ahogy továbbindulunk, újabb és újabb állatkerti ismerősök bukkannak fel az akáciák között: zebra, zsiráf, gnú, hiéna, fekete lóantilop, impala, strucc. Páviánok mókás csapata szórakoztat minket, majd hirtelen több száz pata dübörgését halljuk: megszámlálhatatlan kafferbivaly keresztezi utunkat. Nem csoda, hogy az autóból kiszállni szigorúan tilos!

TÖBB NAPOIT IS eltöltünk Zimbabwe legnagyobb nemzeti parkjában. Sok száz állat és fénykép után már csak egy vágyunk marad: nagyon szeretnénk oroszlánt látni. Az utolsó nap végére ez az álmunk is valóra válik, négy gyönyörű példányt pillantunk meg az út menti fűben. Ezzel mind az öt nagyvad – az oroszlán, a kafferbivaly, az elefánt, az orrszarvú és a leopárd – megmutatta magát nekünk.

ELKÖSZÖNÖK útitársaimtól, és visszarepülök a fővárosba, majd hosszú utazás következik. Útközben bepillanthatok az itteniek hétköznapjaiba: látok hangulatos kisvárosokat és poros falvakat, gyümölcsárusokat, járda szélén ücsörgő férfiakat, hátukon kisbabát, fejükön kosarat cipelő nőket, hol koszos, mezítláb rohangáló, hol takaros egyenruhába öltözött, iskolába tartó lurkókat.

Legendás Ó-Zimbabwe
HELYI SOFŐRÖMMEL az A4-es úton haladok Ó-Zimbabwe felé. A mai nap első izgalma, hogy lesz-e benzinünk. Legalább tíz kutat végigjárunk, mire találunk üzemanyagot. Ó-Zimbabwe legendás romjaihoz tartunk, melyek a piramisok mellett az afrikai civilizáció legjelentősebb kőépítményei. Már sokat hallottam a rejtélyes ősi városról, melynek végre falai között sétálhatok. Ó-Zimbabwe maradványait a német Afrika-kutató, Carl Mauch fedezte fel 1871-ben.

AZ EURÓPÁBÓL ÉRKEZŐ régészek először nem hitték el, hogy az óriási épületrendszer – mely habarcs nélkül egymásra helyezett gránittömbökből áll – fekete-afrikai „szakemberek” műve. Egyre mélyebbre ástak, mindenáron próbálták megtalálni az európai mesterekre utaló bizonyítékokat, mindhiába. A kutatások szerint a XI. és a XV. század között épült település ugyanis egy virágzó afrikai birodalom vallási és kereskedelmi központja volt, még mielőtt az első európai vadászok és arab kereskedők megérkeztek volna. A kőházakat, melyek sona népcsoportoknak adtak otthont, „dzimba dzemabwe”-nak hívják. Ebből a kifejezésből származik a Zimbabwe név.

AZ UTOLSÓ NAPOKAT Hararéban töltöm. A kétmilliós főváros központjában ötcsillagos szállodák, bankok, videó-kölcsönzők, gyorséttermek, internet-kávézók és neonreklámok emlékeztetnek rá, hogy mégis csak a XXI. században vagyunk. A poros külvárosi szegénynegyedekben azonban megállt az idő: a családok pár négyzetméteren szoronganak, a vizet közös kútból hordják, a kinti mellékhelyiségnek se ajtaja, se teteje. Csillogás és nyomor, szélsőséges város egy szélsőséges országban. Bár sajnos a hírek igaznak bizonyultak, és Zimbabwe valóban óriási nehézségekkel küzd, utazóként rendkívül kedves embereket ismerhettem meg, és egy gyönyörű, változatos országot.