A kulisszák mögött
A SZOBORPARK bejáratánál hatalmas nyers téglafal, oszlopokkal, timpanonnal. A boltíves falfülkékben Lenin, Marx és Engels túlméretezett szobrai fogadják a belépni készülő látogatókat. A látvány önmagáért beszél: egy monumentális kapu, a kommunista eszmeiség három fő ideológusának gigantikus szobraival. Már éppen kezdene kellemetlenül nyomasztóvá válni az óriás kapuépítmény, amikor rájövök, hogy valami nincs rendben ebben a nagy önigazolásban: nincs épület a kulisszafal mögött, csak tátongó tér.

A FŐKAPUN BELÉPNI pedig egyenesen lehetetlen – az mindig zárva van, rajta Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című versét olvashatjuk. De minden nagykapu mellett ott lapul egy kiskapu. Ezt átlépve egy szűk folyosón keresztül vezet az út a park belső részébe, amelynek középen egy virágcsillag vöröslik, a háttérben a két szovjet parlamenter, Osztapenkó és Steinmetz integet, mögöttük pedig a Végfal érzékelteti, hogy nincs tovább. A központi utat több helyen fektetett nyolcasokat formáló sétautak metszik – mint a végtelenbe vesző, sehová sem vezető út szimbólumai –, melyek mentén felszabadulási emlékművek, szovjet-magyar barátságok és munkásmozgalmi hősök, mártírok szobrai sorakoznak.

IFJ. ELEŐD ÁKOS építész munkáját dicséri a szobrok, emléktáblák jól átgondolt elrendezése, amelynek köszönhetően a múzeum egyszerre képes felidézni, de ugyanakkor idézőjelbe is tenni az elmúlt 50 év ellentmondásokkal teli történelmi atmoszféráját – gondosan ügyelve arra, hogy az emlékművek véletlenül se tűnjenek fel vicces panoptikumként az idelátogatók előtt. Elsétálva, meg-megállva egy-egy brutálisan monumentális szobor lábánál – mint például a zászlótartó szovjet katona 6 méteres szobra, mely a Gellérthegyen a Szabadság-szobor előtt állt; vagy a Tanácsköztársasági emlékmű 9,5 méteres bronzalakja, amely a Városliget szélét uralta – még most is valami borzongással vegyes döbbenetet érez az ember, ha belegondol, hogy ezek a drabális mementók mégiscsak egy diktatórikus államhatalom erőt-demonstráló emblémái voltak.

Memento Park
LENIN-SZOBOR, Kun Béla, Landler Jenő, Szamuely Tibor emlékmű, Ságvári Endre mellszobra, ünnepélyes koszorúzások, április 4-i megemlékezések, május 1-i lufis, transzparenses felvonulások – természetesen mindez önkéntes alapon kötelező jelleggel. „25-ös számú Hámán Kató úttörőcsapat vigyázz! Zászlófogadás jobbról. Zászlónak tisztelegj!” És már hallom is az ismerős, dobpergős, „Vak Pali, Vak Pali mindent lát…” kezdetű, gyerekszájjal átírt induló dallamait. Nekem ez maradt gyermekkorból: kisdobos nyakkendő, úttörőtábor tábortűzzel – ha akartam, ha nem, akkor is.

DE MARADTAK elbeszélések is, forradalomról, hősiességről, Sztálin-szobor ledöntésről, Nagy Imre perről, megtorlásról, rettegésről, ki- és betelepítésekről, és nem egyszer a(z el)hallgat(tat)ásról. De legalább maradtak, s amint épp’ harminc egy-néhány év múltján merengek Kun Béla (és a tömeg) alatt állva, hirtelen idegen szavak és fényképezőgépek szegeződnek felém: egy 15 fős külföldi turistacsoport engem is aktuális fotótémának tartva megrohanja a szoborcsoportot. Igyekszem hát mihamarabb odébb állni és hagyni, hogy a külföldiek Kun Bélával és a nép hajójával minél távolabb kerüljenek.

BELÁTOM, elkerülhetetlenül más gondolatok járhatnak egy olyan ember fejében, akinek a diktatúra talán csak olvasmány-élmény, s egészen mást mondanak ezek az alkotások azoknak, akik a zsarnoki rendszerben éltek, átéltek, megéltek tragikus eseményeket, s kettétört életük drámáját hurcolják a parkba. Ám ami közös bennünk, hogy mindannyian egy megidézett kor emlékei között sétálunk, ahol egy hajdan volt diktatúráról a demokrácia nyelvén mesélnek a szobrok.

A befejezetlenség teljessége
A SZOBORPARK megálmodójának, minden igyekezete ellenére – leginkább pénzhiány miatt – a mai napig nem sikerült befejeznie művét, a Park azonban így is teljes. Hiányzik ugyan a folyamatosan körbefutó téglafal, amely a bemutatott emlékműveket keretbe foglalná,
illetve a Tanú tér, ami több olyan létesítményt, kulturális, oktatási és idegenforgalmi egységet is felölelne – például a Sztálin-szobor pontos tömegarányokkal megidézett dísztribünjét, rajta a ledöntött bronzkolosszus csonkjával, azaz a csizmával –, mely még teljesebbé tenné a kor szellemét. Ám e hiányosságok ellenére sem érezzük a befejezetlenséget zavarónak, mert az eredeti környezetükből elmozdított alkotások újra felállításuk révén egy különös „sosem volt város, sosem volt terére” kalauzolják a látogatót, ahol Vlagyimir Iljics szobrának kinyújtott keze – mely korábban a Csepel Vas- és Fémműbe invitálta a munkásokat – mintegy szimbolikusan megmutatva a helyes irányt „elvtársainak” –, az „egy és oszthatatlan út” felé mutat. De ez az út a Park végfalába ütközik, ahonnan csak visszafordulni lehet.