Gazdag kis főváros
A REPÜLŐGÉP ABLAKÁN kitekintve sűrű párafüggöny alól bukkant elő a Mekong folyó hordalékán fekvő főváros, Vientiane. A burmai és a thai hadseregek sokszor feldúlták, de a város mindig újjáéledt. Ne számítsunk egy klasszikus értelemben vett fővárosra, sokkal inkább falusias szerkezetű település fogad bennünket. A folyó partján, a pálmafákkal árnyékolt utcákban kifőzdék, éttermek, a francia gyarmatosítók fehérfalú, zöld spalettás villái és wat-ok (templomok) sorakoznak. A horizont felé igyekvő Nap narancssárga fényében a városlakók itt kapcsolódnak ki esténként. A fiatalok a folyó homokpadjain futballoznak, a halászok kivetik hálóikat, mások a jónevű és tényleg kiváló ízű Lao sört iszogatják, és hallgatják a túlparti Thaiföldről átszűrődő slágerzenét. Az orosz tulajdonú „Katyusa” étterem melletti alkalmi színpadon laoszi koreográfiájú aerobic-ra mozognak a lányok.

VIENTIANE hiába kisváros, látnivalói mégis napokra elegendőek. A Laosz legjellegzetesebb szimbólumának számító Pha That Luang (Nagy Szent Sztúpa) a buddhizmust és a laoszi függetlenséget egyesíti magában. A legenda szerint a sztúpát Asóka indiai király misszionáriusai építették, és ereklyeként Buddha mellcsontját helyezték el benne a Kr. e. III. században. A középen felnyúló, lótuszbimbót formáló sztúpatestet magas fal veszi körül a négy égtáj felé nyíló boltíves kapukkal. A régi aranyborításnak már nyoma sincs, de az aranyra festett sztúpát a négy kilométerre álló Patuxai győzelmi kaputól is láthatjuk. Ezt a párizsi diadalívre emlékeztető építményt állítólag a város repülőterének felszállópályájához adományozott cementből gazdálkodták ki. Széles sugárút vezet innen a szinte egész nap nyitva tartó Talaat Sao, a reggeli piac mellett az Elnöki Palotához.

A PALOTA KÖZELÉBEN áll a város két legfontosabb szentélymúzeuma. A Wat Pra Keo (Smaragd Buddha szentélye) 1779-ig őrizte az Észak-Thaiföldről hozott, jádéból faragott Buddha-szobrot. A thai hadak akkor visszaszerezték a kegyszobrukat, így azt napjainkban a hasonló nevű bangkoki templomban láthatjuk. A szentély körfolyosóján kétféle Buddha-szobrot találunk: a mindkét kezét mellmagasságba emelő, tenyerét kifelé fordító, a félelmet távol tartó, valamint a teste mellett tartott karokkal, ujjaival a föld felé mutató, esőváró Buddhákat. Ez utóbbit nevezik laoszi Buddhának. A másik templom a ma is működő Wat Si Saket, ahol a központi szentélycsarnokot körbefogó kerengő falába vájt fülkékben és emelvényein 6 840 fa, kő, bronz és ezüst ülő Buddha-szobrot helyeztek el.
.

A VÁROS KÖZPONTJÁTÓL délre, a Mekong partján áll a Wat Xieng Khuan, a hatalmas, bizarr buddhista illetve hindu szobrokkal teli park. Az egyik érdekes szoborba, a nagy „tökbe” hatalmas szájon át léphetünk be, majd belsejében a pokol, a föld és a menny szintjét megmászva kiléphetünk a tetejére, hogy rálássunk a Sulilat jógi sámán által megálmodott összes alkotásra.

Xamnua és Phonsavan titkai
A FŐVÁROSBAN TÖLTÖTT két nap után az északkeleti országrész felé vettük az irányt egy belső repülőjárat fedélzetén. Aki igazi laoszi élményekre vágyik, nem hagyhatja ki ezt a régiót. Itt éveket utazhatunk vissza az időben: az érintetlen táj 22 etnikai csoportnak ad otthont, az emberek nem a turistákból élnek, ezért még őszinte önmagukat adják. Xamnua 1 200 méter magasan fekszik, ez az ország legkevésbé látogatott tartományi székhelye, pedig sok mindent tartogatott számunkra. Például a város piacát, ahol cibetmacskát, bambuszpatkányt, repülőmókust, műanyag lavorból árult „vértortát” és szezámmagos-szőrös bivalybőrt is lehet kapni. Ez utóbbit ki kellett próbálnunk: pirítva kell fogyasztani és finomabb, mint a hazai töpörtyű.

A NEUA FOLYÓ ŐSERDŐBEN megbújó vízesését egyórás gyalogtúrával lehet megközelíteni. Felfogadott helyi kísérőink szerint nem szabad alatta fürdeni, mert a vízben kígyó is lehet. Útközben találkoztunk a fel nem robbant bombákat kutató és hatástalanító UXO egység katonáival, akik végigvezettek a mentesített területen. Amerika a háború alatt három millió tonna halált szórt erre a vidékre. A falvakban a bombák testét ma már sokféle célra használják: vályúnak, palántanevelő tálcának, terményszárító tartóoszlopának, kerítésnek vagy éppen csónaknak.

XAMNUA ÉS PHONSAVAN között a 200 kilométert és 2 000 kanyart 11 óra alatt lehet megtenni, de nem is érdemes sietni, mert így látunk bele a vidék életébe. A délre tartó 6-os főút mentén fekszik a laoszi „Stonehenge”, Suan Hin. Két méter magas kőoszlopok és ugyanekkora átmérőjű kőlapok okoznak fejtörést a régészeknek, vajon mi célt szolgáltak évszázadokkal ezelőtt? A dzsungel borította hegyek között a Lao, a Hmong és a Khamu nemzetségek falvai követik egymást. Az út szélén rövidnadrágos, papucsos férfiak üldögélnek automata géppisztollyal. Idegenvezetőnk állítása szerint katonák, akiknek a résnyire lehúzott ablakon az ilyenkor gázt adó sofőr egy doboz cigit hajít ki. (Persze, hogy nem útonállók, amire néha figyelmeztetnek az útleírások!)

A LAOSZI EMBEREK KEDVESEK és vendégszeretőek, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy sofőrünk egy nap után meghívott rokonának lakodalmára. Másnap a násznéppel együtt ittuk a kígyó-pálinkát, ettünk a közös tálakból és táncoltunk a mennyasszonnyal. Pedig Laoszban állítólag idegeneket nem szokás meghívni a lagziba.

PHONSAVAN, a Kőedény-fennsík új tartományi székhelye a kilencvenes években, az oroszok jelenléte alatt indult igazi fejlődésnek. Régen láttam ennyi Volga személyautót egy városban, és egyórás jégesőt a száraz évszakban. Az ősi „főváros”, Muang Khun ma már csak romjaiban emlékeztet a gazdag múltra. Az amerikai bombák ezernyi tölcsért vájtak a földbe, és csak a Si Phum templom ülő Buddha-szobrát, valamint a That Phuan-t, a 25 méter magas sztúpát hagyták meg látnivalónak.

A TARTOMÁNY legtitokzatosabb helyei a névadó kőedények csoportjai. A fennsíkon több száz monolitból faragott, egykor fedőkővel letakart edény áll. A legnagyobb, a Király-edény több mint 3 méter magas és 6 tonna súlyú, de az „alattvalók” is 600 és 1 000 kiló közötti, termetes darabok. A közel 3 000 éves edények eredetére és szerepére a tudósok a mai napig nem találtak magyarázatot. Szarkofágok voltak, vagy rizs tároltak bennük, esetleg bor erjesztésére használták? Egy biztos: az edények kőanyaga nem erről a vidékről származik.

Louang Phabang, a királyi központ
A RÉGI KIRÁLYI FŐVÁROSBA, Louang Phabang-ba újra szerpentinnel tűzdelt hegyi utakon jutottunk el, ami egy átmulatott lakodalom után igazi túlélő programnak számított. Néhány éve turistáknak még nem ajánlották ezt a főutat, mert féltették őket a Hmong törzs esetleges támadásaitól, azonban 1998 óta útonállók nem zaklattak turistát Laoszban.

LAOSZBAN A SZÁRAZ IDŐSZAK egyetlen kellemetlen jelenségét, az erdőégetéses földgazdálkodást sikerült megtapasztalni Louang Phabang előtt. Szinte minden füstben, a szemünk meg könnyekben úszott. Állítólag banánfaültetvények és rizsföldek telepítéséhez irtják az erdőt, de mi csak az elégetett aljnövényzettel borított tarvágásokat láttuk. Teljes elkeseredettségünket másnap reggelre egy eső mosta el, ami kitakarította az eget a Mekong és Khan folyó találkozásánál fekvő városka felett.

LOUANG PHABANG a XX. századig a laoszi királyok székhelye volt és ma is a laoszi buddhizmus központja. A város életének ritmusát a vallás adja meg: napkeltekor csendesen, libasorban lépkedő szerzetesek és növendékek kapnak alamizsnát a hívőktől, ami a mindennapi ételüket jelenti. Valamennyi városrész szíve a pagoda, ezért a lakosoknak magától értetődő, hogy eltartják szerzeteseiket.

A FALUSIAS KISVÁROS a Világörökség része, amely egyedülállóan őrizte meg az eredeti délkelet-ázsiai életmódot. Harminckét városrészből áll, s ugyanennyi wat, sztúpa, dobtorony, szerzetesi lakóház és templomi versenycsónak található a hangulatos utcácskákban. Wat Xieng Thong, az „Arany Város Temploma” a legnevezetesebb, amely földet söprő tetőhéjaival a klasszikus Louang Phabang-i templomstílust példázza. Az oltárnál ülő Buddha szobrot a „szim” (szentély) faragott ablaktáblái, feketére és vörösre festett falai, az oszlopok aranydíszítései veszik körbe. Az udvaron álló „Vörös kápolna” a falait borító mozaik életképekről és a belsejében rejlő lao stílusú fekvő Buddhájáról híres. Szemközt a királyi halottaskocsi házának fala aranyozott fafaragásokon mutatja be az indiai Ramajana-eposz jeleneteit.

MINDEN TEMPLOMEGYÜTTES tartogat valamilyen különlegességet: a Wat Saen impozáns vörös falait oszlopos ál-ablakok törik meg; a Wat Mai bejárati verandáján gazdagon díszített oszlopok és aranyozott domborművek sorakoznak; a Wat Wisunalat a legrégebbi működő templom, udvarán áll a Srí Lanka-i stílusban épült, félgömb formájú „Dinnye-sztúpa”.

ESTE MÁSIK ARCÁT MUTATJA Louang Phabang. A Mekong homokpadjain fürdőzök, a gitározó fiatalok és a hajóikat javító halászok feje felett lassan csúszik a Nap a hegyek mögé, magára rántva narancssárga párapaplanját. A teljes sötétség beálltával a főutca kirakodóvásárrá és piaccá alakul. Az akasztófára hasonlító apró állványokon, imbolygó izzók fényében minden kapható: selyem ruhaneműk, hímzések, faragott szobrok, emléktárgyak. A közeli falvakból érkező asszonyok a portéka mellett apró gyermekeiket is magukkal hozzák, akik békésen alszanak a vásári forgatagban.

Folyami kalandok
REGGELENTE laposfenekű bárkák indulnak északra az Ou folyó torkolatához, hogy utasaik felfedezzék a Pak Ou karsztbarlangjában összegyűjtött ezernyi, különböző méretű és stílusú Buddha-szobrot. Attól tartottam, hogy az újabb szobrok már nem tudnak újat mutatni, de nem így történt: szinte mindegyik faragvány külön remekmű. A visszaúton rizspálinkájáról híres falucska, Ban Xang Hai és a Mekongban derékig álló aranymosók késztettek megállásra. Aki reggel a kikötőben a dél felé induló hajókat választja, az a Kuang Xi vízesésben gyönyörködhet vagy fürödhet. Az esős évszak után a várostól keletre található Taat Se vízesésnél pedig karsztmedencékben álló fák alatt lehet lubickolni. Sajnos mi erről lekéstünk, de helyi kísérőnk javaslatára expedíciós túrába illő gyaloglással kerestük fel a dzsungelben a vízesést éltető forrást. Sokszor kidőlt fa volt az egyetlen híd a túlpartra, de egy óra múltva a forrás alatt, a kristálytiszta vízbe merülve kárpótoltuk és frissítettük fel magunkat. Az egész napos elefántozás, csónakázás és gyalogtúra után végül tisztelettel adóztunk a Khan folyó partja felett, a bozótban megbújó Henri Mouhot sírjának. Ő volt az a francia kutató, aki felfedezte Angkor Wat-ot Kambodzsában, és elefántháton utazott onnan Louang Phabangba, ahol 1861-ben, 35 évesen meghalt maláriában.

A KIRÁLYI FŐVÁROSBÓL Vientiane-ba vezető főút mentén Délkelet-Ázsia legmagasabb karszthegyeivel találkozhattunk, de kúpos alakjukkal és barlangjaikkal a Vangviang környékiek a legvonzóbbak. Tham Xang-hoz, az „Elefántos barlang”-hoz bambusznádból épített gyaloghíd vezet. A cseppkőbarlangban Buddha lábnyoma felett elefántformájú „sztalagmit” (álló cseppkő) őrködik. Innen majdnem tíz kilométer után érünk be Vangviang-be, ahol furcsa időutazásban lehet részünk.

A SONG FOLYÓ MELLÉ simuló kisváros a ’60-as, ’70-es éveket, a hippi-korszakot varázsolja elénk. Még mindig megvan az amerikaiak LS6 jelzésű repülőtere, bár elsőre felvonulási térnek gondolnánk. A végében álló hangárban éppen tollaslabda bajnokságot tartottak. A szűk utcácskákban egymást érik az éttermek, ahol az asztalok körül nem székek, hanem bambuszágyak vannak, és DVD-n nézhetjük a legújabb hollywoodi filmeket. A romantikus lelkűek inkább a folyópartot választják, ahol a karsztkúpok között bujkál a Nap, és bizony nincs is jobb, mint Lao sör mellett naplementét nézni. A helyieket nem zökkenti ki a látvány esti teendőikből. A lányok magukra csavart, fekete vászonlepedőben fürdenek, mások betolatnak kocsijukkal a vízbe és azt mosdatják meg, a gyerekek pedig meztelenül hancúroznak a sekély vízben. A túlpartra vezető bambuszhíd közepén hídpénzt szednek, ezért az éppen alacsony vízállású folyón feltűrt nadrágszárral és szoknyával keltek át a helyiek és a turisták.

TURISTÁK VAGY INKÁBB új keletű hippik? Élénk színekben pompázó, slampos ruhák, tetoválások, piercing, rasztafrizura, és mintha enyhe drogtól lebegnének ezek a fiatalok. De a lebegésnek van másik formája is. Bérelhetünk egy traktorgumi belsőt, majd egy helyi motoros taxit, azaz tuk-tuk-ot, amely elvisz valahova a folyó felső szakaszára, ahol csak bele kell ülni a gumiba, kezünkben egy sörrel, és a többi a sodrás dolga. Körülöttünk több száz méter magas karsztsziklák sűrű dzsungellel borított kúpjai, néhol bambusznádból ácsolt trambulinok, ahonnan akár bele is ugorhatunk a folyóba. Ha elfogy az ital, ne csüggedjünk, a folyó közepén kiálló sziklán alkalmi büféstől, hűtőládából kapjuk az újabbat, aztán folytatódhat a lebegés a vízen. Visszaérve a városba, csak visszavisszük a gumit a kölcsönzőbe, majd valamelyik fekvő-étteremben laoszi ízekkel zárhatjuk a napot.

MI MÉGIS INKÁBB a kajakozást választottuk, mert hosszabb utat tehettünk meg vele a folyón. Két váratlan borulásnak köszönhetően fürdenünk is sikerült. De az igazi kalandot a folyóba ugrás jelentette a tíz méter magas bambuszállványról, amit a vízben ácsorgó bivalycsorda unottan nézett.

MÁSNAPRA MARADT a leghíresebb, a Tham Jang, az „Állhatatosság barlangja”. Pár száz lépcső vezet fel a bejáratához, de a belső termek cseppkőformái kárpótoltak a fáradtságért. A barlang egyik zugában ülő Buddha-szobor mellett jósló-pálcák csokra várja a kíváncsi látogatót. A pohárba rakott pálcákat össze kell rázni, majd kihúzni egyet, és a rajta levő szám alapján elvehetjük a kis papírt a fatálcáról. Amenynyiben ismerjük a laoszi írást, máris olvashatjuk további sorsunkat. A mi sorsunk a fürdés volt: a barlang lábánál közel száz méter hosszú, vízzel teli alagút vezetett a hegy belsejébe.

AZ UTAZÁS LEGSZOMORÚBB része az utolsó nap, de a Vangviang és Vientiane között fekvő mesterséges Ngum tavon bukdácsoló fémbárkánk feledtette a rossz érzéseket. A szigetekkel és az egykori fák törzseivel teletűzdelt tavat japánok építették, völgyzáró gátja Laosznak illetve Thaiföldnek termel elektromos energiát. Az est már a Vientiane-i repülőtéren talált bennünket. Járatunkra várva jutott eszembe, milyen gazdag ez a szegény ország. Falusi idill, buddhista nyugalom uralja a hegyeket, a településeket, és a külső hatások hiánya miatt igazi délkelet-ázsiai tradíciókkal találkoztunk. A laoszi emberek közmondásos barátságossága és a természet túlélte a nehéz időket, nem tudta elpusztítani sem háború, sem a politika.