SZERENCSÉS csillagzat alatt született Hernán Cortez. Nemcsak azért, mert alig néhány száz fős csapatával meghódította az azték birodalmat, hanem mert még saját szemével láthatta a mai Mexikóváros helyén állt Tenochtitlánt, az aztékok mesés fővárosát. A Texcoco-tó mocsaras szigetein alapított települést, ahol Velencéhez hasonló csatornahálózat ölelte körül a gyönyörű palotákat, vadasparkokat, piramis formájú templomokat, és kövekből rakott vízvezetéken csordogált az éltető víz a házakba. A konkvisztádorok még járhattak Tlatelolcón, az amerikai kontinens legnagyobb piacán, ahol állatbőrök, agyagedények és obszidiánkések cseréltek gazdát, de kellő mennyiségű kakaóbab leszurkolásával akár jade, vagy arany ékszerhez is hozzá lehetett jutni.

DE HONNAN származott ez a harcias indián törzs, amely alig kétszáz év alatt egy jól szervezett, katonai birodalmat hozott létre? A mitikus óhazából, Aztlánból indulva hosszú vándorlás után jutott el a Mexikói-medencébe, és addig ment, míg a Texcoco-tó egyik szigetén meg nem pillantott egy kaktuszon ülő, szájában kígyót tartó sast. A papok jövendölése szerint ugyanis ez volt az égi jel a letelepedésre. Az istenek kegyeikbe is fogadhatták az aztékokat, hiszen rövid idő alatt leigázták a környező népeket, és a spanyol hódítás idején, 1521-ben, már mintegy kétmillió alattvaló fölött uralkodtak.

ÁM AZ AZTÉK istenek nem az önzetlenségükről voltak híresek, rendre benyújtották a számlát a segítségükért. A teremtésmítoszok szerint a világ már négyszer is elpusztult, az ötödik világban – vagy korban – pedig csak úgy állt helyre a rend, hogy az istenek életüket és vérüket adták azért, hogy a Nap elinduljon égi útján. Ezt a folyamatos mozgást csak újabb és újabb emberáldozatokkal lehetett biztosítani, amiben az aztékok, a „Nap katonái” módfelett találékonynak bizonyultak. Véres szertartásaikon leggyakrabban az áldozat szívét tépték ki, de olyan is előfordult, hogy lefejezték, vagy megnyúzták a kiválasztottat. Mégsem volt ez öncélú kegyetlenkedés, mert az áldozat nemes célért adta az életét: ő közvetítette az aztékok üzeneteit az istenek felé.

AZ AZTÉK panteonban lassacskán előkelő helyre kerültek a háború és a halál istenei, és kiszorították a korábbi kultúrákból örökölt jóságos isteneket, mint például Quetzalcóatlt, a Tollaskígyót. Az aztékok előtt mintegy félezer évvel korábban élt toltékok egyik királya maga is felvette a Quetzalcóatl nevet, és akkor még senki nem sejtette, hogy ez a legendás férfiú egyszer majd hozzájárul az azték birodalom bukásához. A jóságos uralkodót ugyanis papjai elűzték, Quetzalcóatl pedig elhajózott kelet felé a híveivel, de megígérte, hogy egy napon majd visszatér. A spanyol csapatok hódításaik során ezért is ütköztek viszonylag kevés ellenállásba, mert az aztékok babonás félelemmel hitték, a Tollaskígyó tért vissza, hogy jogos trónját visszakövetelje.

Mexikóváros
A MAI Mexikóvárosban szoros szimbiózisban élnek együtt az azték birodalom emlékei a spanyol alkirályság korából származó épületekkel, és a modern, csupa üveg felhőkarcolókkal. A 2 400 méter tengerszint feletti magasságban fekvő város szíve a világ egyik legnagyobb tereként ismert Alkotmány tér, ám így még a helybeliek sem ismerik. Mindenki csak Zócalónak hívja, ami magyarul szobortalapzatot jelent. A szobor, amit a térre szántak, sosem készült el, csak a talapzata árválkodott ott egy ideig, míg az emberek lassan az egész teret így nem kezdték nevezni.

ÉSZAKI OLDALÁN áll a monumentális, öthajós Katedrális, amit 250 éven keresztül építettek. Bár ennyi idő alatt a stílusjegyek óhatatlanul keveredtek, a Katedrális és a mellé épített Városi kápolna a túlfűtött spanyol barokk
ékes példája. A Katedrális az aztékok Nagy Piramistemplomának, a Gran Teocalinak a helyére épült, aminek maradványaira csak a múlt század elején akadtak rá, amikor csatornázási munkálatokat végeztek a környékén. A Katedrálistól jobbra található a tér másik nagy látványossága, a Nemzeti Palota. Valaha itt állt az utolsó azték uralkodó, II. Montezuma palotája, amely átépítése után a Spanyolországból küldött alkirályok lakóhelyéül szolgált. Az épület középső része látogatható, a lépcsőházat három oldalról a világhírű murálfestő, Diego Rivera freskója borítja, amely Mexikó történelmét sűríti össze az azték időktől napjainkig.

A ZÓCALON és a környező utcákon éjjel-nappal pezseg az élet. A földre terített ponyvákon, a hamarjában összetákolt standokon mindenki árul valamit, legyen az ronggyá olvasott könyv, vagy akár színes üveggyöngyökből fűzött nyaklánc. Füstbe burkolózó, titokzatos sámánnak öltözött indiánok ajánlkoznak arra, hogy levegyék az emberről a rontást, az alkalmi ételárusok pedig gondoskodnak arról, hogy ne kelljen senkinek sem éhes gyomorral bámészkodnia. Meg lehet kóstolni a „tacó”-t, a mexikói szendvicset, ami úgy készül, hogy a ropogós tortillákat tetszés szerint megtöltik hússal, babbal vagy zöldségekkel, de mindezt össze is lehet göngyölni, és megpárolni paradicsommártásban, csak akkor már „enchiladá”-nak fogják hívni. Tipikusan utcán árult étel a „tamale” is, a kukoricalevélbe göngyölt, héjával darált kukoricamassza, amit helyben párolnak hatalmas edényekben.

A ZÓCALRÓL nyílik a főváros talán leghangulatosabb – a mexikói forradalom mártírjáról elnevezett – Madero utcája. Hajdan az ezüstművesek boltjai sorakoztak itt, a gyarmati időkből fennmaradt templomokon és palotákon még látszanak a korábbi elegancia nyomai. Itt találjuk a XVII. század végén épült bájos, kék-fehér Csempés-házat. Az építtető, Orizaba gróf édesapja állítólag egyszer azt találta mondani, hogy a fiának sohasem lesz annyi pénze, hogy a házát be tudja borítani csempével. De a gróf addig nem nyugodott, amíg az egész épületet kívülről be nem burkolta Pueblában készült, mudéjár stílusú azulejo-csempékkel.

MADERO utcát a 180 méter magas Latin-amerikai-torony zárja, amely a modern Mexikóváros szimbóluma. Már csak azért is, mert a 43 emeletes épület eddig minden földrengésnek ellenállt. A mai húszmilliós főváros helyén az azték időkben még egy kiterjedt tórendszer terült el, amit a gyarmati korban lecsapoltak, de a laza talaj helyenként még ma is képes évente akár fél métert is süllyedni. Szerencsére a megdőlt épületeket korszerű technológiával „fel tudják emelni”, a Latin-amerikai tornyot pedig eleve úgy tervezték, hogy több száz acél- és vasbeton oszlopot süllyesztettek mélyen az iszapba.

Szórakoztató szigetek
A KORÁBBI, hatalmas tórendszer egyetlen megmaradt tagja Xochimilco, amely nemcsak a város egyik legkellemesebb színfoltja, hanem a turisták és a helybeliek kedvelt piknikező helye is. A rikító színűre pingált, női nevekre keresztelt bárkák viszonylag olcsón kibérelhetők, ezekkel hangulatos utazást lehet tenni a gondosan megművelt „chinampá”-k, azaz szigetecskék között, amelyeket a spanyolok tévesen „úszó kerteknek”neveztek. A chinampa-készítés fortélyait vélhetően már az aztékok is örökölték: a parányi földdarabot iszapból, hínárból és vízinövényekből hozták létre, majd a vízben gyökerező fákkal rögzítették. A chinampákon ma zöldségeket és gyönyörű virágokat termesztenek, amit a hajókázás során bárki megtekinthet. Itt helybe jönnek – bocsánat, úsznak – az árusok, valamint a
mariachi zenészek is: az ezüstpitykés, fekete öltözéket viselő muzsikusok néha ugyan hamisan, de annál nagyobb kedvvel énekelik el a jó pénzért megszámított nótákat.

Piramisok és bazilikák
MEXIKÓVÁROSTÓL északra fekszik Teotihuacán, ahol a Nap- és a Hold-piramist minden Mexikóba látogatónak illik megmásznia. Ezzel a kirándulással útba ejthető Guadalupe Új bazilikája is, Közép-Amerika legnagyobb búcsújáró helye. Alig néhány évvel a konkviszta (spanyol hódítás) után, a kopár Tepeyac-dombon egy egyszerű indián fiúnak megjelent Szűz Mária, és azt üzente a püspöknek, hogy építsenek neki egy templomot a jelenés helyén.

A SPANYOL püspök persze nem adott hitelt a fiú szavainak, mire december 12-én újból megjelent a Szűz, majd rózsákat szedetett a fiúval, és elküldte azokat a püspöknek. Az egyházi méltóságot nem csak a decemberi rózsák ejtették ámulatba, hanem a fiú kötényén kirajzolódott Mária-kép is. Hamarosan fölépült a Régi bazilika, majd további kisebb templomok is a jelenés helyén, 1976-ban pedig felavatták a húszezer hívő befogadására is alkalmas, ultramodern Új bazilikát. Minden év december 12-én százezrek zarándokolnak el Guadalupébe, hogy tisztelettel adózzanak a Lupitának is becézett, több száz éves Mária-képnek.

"A HELY AHOL az emberek istenekké válnak” – ilyen fennkölt névre keresztelték az aztékok Teotihuacánt, amikor először megpillantották az ókori metropolis romjait. Ma sem tudni bizonyosan, hogy kik voltak a város eredeti lakosai. A Kr. e. II. századtól csaknem ezer éven keresztül létező városról a régészek is csak annyit tudnak, hogy fénykorában még a császári Rómánál is nagyobb lehetett. A piramisok nevei, a város tengelyén keresztülfutó Halottak Útja, a Quetzalcóatl-templom és a többi épület elnevezése már mind az aztékoktól ered.

TEOTIHUACÁN Mexikó egyik leglátogatottabb régészeti körzete, és talán itt a legmagasabb a békés turistákra jutó helybéli árusok aránya is. Minden elképzelhető helyen lógnak, csilingelnek az obszidiánból vagy ezüstből készült láncok, kulcstartók és egyéb, nélkülözhetetlennek hitt szuvenírek. Ha valaki szeretné az otthoni gyűjteményét egy értékesebb darabbal bővíteni, akkor jobb, ha meglátogatja valamelyik közeli obszidiánfaragó-műhelyt. Ebből a gyönyörű, színjátszó vulkáni üvegből a szakavatott mester kezei alatt ősi indián szobrok másolatai születnek meg, ráadásul a nézelődést össze lehet kötni egy kis agavé- és tequila-bemutatóval is. Az agavé az őslakosok talán leguniverzálisabb növénye volt: lenyúzott, hártyaszerű bőrszövetét papírnak használták, a levelek csúcsát tűnek. Vízzel megdörzsölt levele ideális szappannak bizonyult, az elszáradt növényből pedig akár házat is lehetett építeni.

AZ MÁR CSAK ráadás, hogy az agavé még a hangulatot is képes jótékonyan fokozni, legalábbis akkor, ha a belole készülo szeszes italokat csak mértékkel fogyasztjuk. Az erjesztéssel készült, alacsony alkoholtartalmú „pulqué”-t már az aztékok is szívesen itták, a tömény szeszeket – mint a tequila és a mezcal – ok még nem ismerték. Ez utóbbit a spanyol gyarmati idokben készítették eloször, míg a tequilát alig száz éve gyártják. A közhiedelemmel ellentétben nem kaktuszból, hanem úgyszintén agavéból készül mindketto, igaz mindegyik más-más fajtából. A két ital ízben alig különbözik egymástól, bár a mezcal üvegében általában benne hagynak egyet az agavén élo férgekbol, és nagy megtiszteltetésnek számít, ha valakinek odakínálják az utolsó, „kukacos kortyot”.

Ezüstváros
MEXIKÓ talán legkedvesebb városkája Taxco, az Ezüstváros. Az autópályáról letérve, körülbelül egyórányi szerpentinutat kell legyőzni ahhoz, hogy láthatóvá váljék a hegyek közt megbújó, mediterrán hangulatú kisváros. A kockakövekkel kirakott, helyenként szinte sikátorszerűen összeszűkülő utcácskák meredeken vezetnek a hegytetőre, ahol a város éke, a Santa Prisca- templom áll. A Taxco közeli hegyekben a gyarmati időszakban gazdag ezüstbányákra bukkantak, ám ezek a telérek hamar kimerültek. A nagy fordulat a XVIII. században következett be, amikor a városban letelepedett francia származású José de la Borda rendkívül gazdag ezüstbányára bukkant, és vagyonával az akkori alkirályság leggazdagabb emberévé vált. A munkásaival is emberségesen bánó Borda építtette a churriguereszk stílusban gazdag templomot, mert azt vallotta: „Ha Isten ad Bordának, akkor Borda is ad az Istennek”.

TAXCO az 1930-as években kezdett újra népszerűvé válni a turisták körében, amikor egy kanadai férfi költözött a városba, és arra ösztönözte a többieket, hogy az indián motívumokat alapul véve saját maguk tervezzék meg ezüsttárgyaikat. Azóta Taxco az ezüstöt szeretők Mekkája, ahol több mint kétszáz üzlet kínálja a szebbnél-szebb ékszereket és tárgyakat.

Maja romvárosok
A MAGYARORSZÁGNÁL mintegy hússzor nagyobb Mexikót lehetetlen rövid idő alatt bejárni, ám vétek lenne kihagyni a Yucatán-félszigeten található maja romvárosokat. A félszigetre érve a táj megváltozik: a kaktuszokkal, agavékkal megtűzdelt fennsíkokat felváltja a buja, trópusi vegetáció. A – már az időszámításunk idején is itt élő – maják Közép-Amerika legeredetibb kultúráját hozták létre. Történelmük során nem alkottak egységes birodalmat, városaik önálló életet éltek, egymással szövetségben vagy éppen háborúzva. Nem viseltek területszerző háborúkat, inkább a földművelésnek és tudományoknak éltek. Matematikai és csillagászati ismereteik megelőzték az óvilágot, húszas számrendszerben számoltak, ismerték a zérót és a helyiértékeket. Fejlett szépérzékük nemcsak az építészetben és a festészetben mutatkozott meg, ők voltak az első szépségsebészek is. A klasszikus maja profil érdekében képesek voltak kaucsukdarabot beültetni az orr és a homlok közé, de a kancsalságot is nagyra tartották, amit a csecsemők homlokpántjára, egy vékony zsinegre kötözött labdácska folytonos mozgásával értek el.

UXMAL, Palenque és Chichén Itza a yucatáni maja városok legszebb példái. Uxmal fénykora a IX. századra tehető, és egyike a legtisztább stílusban épült maja városoknak. Legjellegzetesebb épülete az ovális formájú Varázsló piramisa, amit a legenda szerint egy tojásból kikelt, varázserővel felruházott törpe épített fel egyetlen éjszaka alatt. A dzsungel mélyén megbújó, szinte állandóan misztikus ködbe burkolózó Palenque abban tűnik ki a többi város közül, hogy a múlt század derekán itt találták meg az első – és mindmáig egyetlen – királysírt a Feliratok templomában.

CHICHÉN Itza rengeteg látnivalót kínál, bár épületeinek többségén már érződik a X. században ideérkezett toltékok hatása. A városban látható Közép-Amerika legnagyobb labda-jétéktere is. Ez a rituális játék igen elterjedt volt valamennyi mezo-amerikai kultúrában, lényege abból állt, hogy egy nehéz kaucsuklabdát kellett egy szűk kőgyűrűn keresztül az ellenfél térfelére ütni. A tét nem volt kicsi, mert a vesztes csapat kapitányát feláldozták, amint az a chichén itzai domborműveken is jól látható.

ENNYI KULTÚRÁLIS élmény után jólesik egy kicsit lazítani a Yucatán-félsziget legfelkapottabb üdülőhelyén, Cancúnban. Az Acapulco riválisának tartott helyet mesterségesen hozták létre: a mexikói kormány a hetvenes években határozta el, hogy számítógép segítségével jelöli ki egy új turistaparadicsom helyét ott, ahol az éghajlat és a víz adottságai a legkedvezőbbek, a környék pedig bővelkedik híres látnivalókban. Így esett a választás a maja riviérára, ahonnan csillagtúraszerűen több, már feltárt maja romváros is megközelíthető.

EGY SZTÉLÉ feliratai szerint a maják 2012-re jósolták a világ végét. Bár zseniális tudósok voltak, reménykedjünk benne, hogy ezúttal tévedtek. Ha mégsem így lenne, még akkor is több évünk van arra, hogy meglátogathassuk a Tollaskígyó országát.