AZ ÚTIFILMEK fenséges Egyiptomának nehezen elképzelt világa azonban rögtön szertefoszlik, amint földet érünk Kairó vagy Hurghada repterén. Gyorsan kiderül, hogy a legendás Egyiptom, a dicső múlt az egykori őslakosok, a koptok teremtménye, míg ma már – főként európai szemmel nézve – igencsak piszkos és kuszának tűnő arab világot találunk itt.

ÍGY AZ EGYIPTOMRÓL szóló albumok jellegzetes „fáraóarcú”, csapott homlokú emberei helyett súlyos bőröndöket cipelő, papucsos hordárok közé érkezünk, a modern városi nyüzsgés és arabos fejetlenség forgatagába. A reptéri ellenőrzés szigorú, így kissé nehézkesen indulunk hajónk felé, Luxor kikötőjébe. A legjobban talán a ruhák közé rejtett whisky-s üvegek épségéért aggódunk, amelyet Egyiptomot megjárt barátaink tanácsára vettünk magunkhoz. Az itteni baktériumok ugyanis a legtöbb idegennek kellemetlen gyomorbántalmakat okozhatnak, ezek ellen pedig állítólag a legjobb védekezés, ha az étkezések előtt és után fertőtlenítőként valamilyen jó erős alkoholt kortyolgatunk.

Théba felé félúton
KÍVÁNCSIAN ÉS IZGATOTTAN indulunk neki az egy hetes túrának, hiszen hamarosan a világ egyik legcsodálatosabb civilizációjának maradványai között lépdelhetünk, ráadásul végighajózhatunk a Níluson. Théba városába tartó utunk első állomásaként Memnón tizennyolc méter magas ülőszobrai előtt állunk meg álmélkodva, amelyek közvetlenül az országút mellett, megművelt földek között emelkednek. A gigantikus alakok III. Amenhotep fáraó halotti templomát őrizték, – kezdi magyarázni egy, az út széléről hozzánk csatlakozó helybéli férfi – amely templom a Kr. e. 27-ben pusztító földrengésben teljesen öszszeomlott, a szobrok pedig csúnyán megsérültek. Ekkor – a legenda szerint – hajnalonként a repedések miatt, a felmelegedő levegő hatására panaszos síráshoz hasonló hangot hallattak. Később a szobrokat helyreállították, de a felsőtesteket már csak másfajta kövekből tudták újrafaragni, és ezzel Memnón muzsikája örökre elhallgatott.

KITIKKADVA HALLGATJUK a sötétbőrű, fogatlan férfit, aki története végén büszke mosollyal, határozott mozdulattal tartja markát a jól megérdemelt baksisért (borravaló), amelyet kisebb vonakodás után átnyújtunk neki. Így már rögtön az első napon két dolgot is megtanulunk a modern Egyiptomról: egyrészt, hogy a kedves helybéliek sohasem adják ingyen érdekes meséiket, másrészt pedig azt, hogy az elképesztő forróság miatt víz nélkül soha többé nem indulhatunk útnak.

ELLHAGYVA a megművelt földeket az út lassan emelkedő, kopár sziklafalak között kanyarog. Egykor erre vontatták különféle faszerkezeteken a fáraók holttesteit a Királyok Völgyében található sírkamrákba. A völgyben kisvonathoz hasonló színes autók visznek bennünket egészen a bejáratig. A sírhelyek kapuinál hosszú ruhát viselő, turbános férfiak állnak, akik gondosan ellenőrzik harminc fontért vásárolt belépőjegyeinket, és figyelmeztetnek, hogy a kamrákban szigorúan tilos fotókat készíteni.

A TITOKZATOS kriptákba lépve különös hangulat keríti hatalmába az embert, a falakon aprólékosan kidolgozott színes rajzok, hieroglifák és a Halottak Könyvének több ezer éves idézetei sorakoznak. Egy mellettünk bámészkodó fiú a tiltás ellenére megkísérel lencsevégre kapni valamit a káprázatos látványból, de a bejáratnál ácsorgó őr észreveszi, és érthetetlen kiabálás közepette kitépi kezéből a fényképezőgépet, majd dühösen távozik. A rajtakapott fiú a kamra megtekintése után kedvesen, ám határozottan igyekszik visszaszerezni elkobzott gépét, de a felügyelő kérlelhetetlen. A vita után végül a fényképezőgép ugyan visszakerül tulajdonosához, ám a filmet a rendíthetetlen hivatástudattal megáldott őr gyakorlott mozdulattal kirántja a gépből, megsemmisítve ezzel nemcsak a sírkamrában készült képeket, de valamennyi aznapi fotót is.

A SÍRKAMRÁK UTÁN a kijárat melletti alabástromkészítő műhely felé vesszük az irányt. A szerény műhely mellett annál pompásabb kis boltban vásárolhatók meg a márványhoz hasonló ajándéktárgyak: vázák, apró szarkofágok, a fáraók szobrainak kisebb-nagyobb másolatai. Még a tárgyak elkészítésének rejtelmeibe is betekinthetünk, persze csak némi baksis fejében. Az alapos előadás végén az egyik enyhén foghíjas eladó bájosan invitál bennünket maga köré, egy közös fénykép kedvéért, miközben földről felvett hulladék kőtörmelékeket tuszkol zsebeinkbe. Mikor már minden zsebünk megtelt értéktelen kavicsokkal, és a fotók is elkészültek, ő is borravalót kér. Ímmel-ámmal ugyan, de neki is adunk néhány fontot, mire hálából előkap zsebéből egy gyűszűnyi méretű, faragott skarabeusz bogarat, és cinkos kacsintás kíséretében markunkba nyomja. Csak később tudjuk meg, hogy ezeknek a kis bogaraknak varázserejük van: az egyiptomiak mind a mai napig talizmánként használják, féltve őrzik csecsebecséik között vagy nyakláncukon hordva. A legenda szerint ugyanis, ha egymás után hét éjszakán át öklünkbe szorítjuk a bogarat, miután elalvás előtt kívántunk valamit, majd háromszor ráfújunk öklünkre, a kívánság egy éven belül teljesül.

MIKÖZBEN lassan közeledünk a Níluson lebegő hajónk felé, a völgy hatalmas, vörösesen izzó sziklahátteréből három templom emelkedik ki: Hatsepsut királynő halotti temploma, I. Mentuhotep és III. Thotmesz temploma. Az Újbirodalom fáraói itt, a Nílus nyugati partján építették fel lenyűgöző templomaikat, méghozzá úgy, hogy tájolásuk kövesse a keletről nyugatra haladó nap ívét. A háromteraszos építmény felé vesszük lépteinket, Hatsepsut királynő pazar halotti templomához, amelyhez eredetileg enyhén emelkedő köves út vezetett, kétoldalt pedig félelmetes szfinxek és ápolt, zöldellő kertek szegélyezték. A királynő távoli országokba vezetett kereskedelmi expedícióiról vált híressé, templomának falain az izgalmas felfedező utakról készült, kőbe vésett történeteket követhetjük nyomon.

Luxortól Philae-ig
ALKONYATKOR ÉRKEZÜNK MEG Luxorba, amikor a lenyugvó nap különös színeket kölcsönöz a gyorsan változó tájnak. A sivatagos vidékek után felüdülésként hat a lassan fodrozódó Nílus partján sorakozó banánligetek látványa, melyek előtt végeláthatatlan hajósor díszeleg. Úszó szállodánk megtalálása után gyorsan felfedezőútra indulunk: a szűkös kabin oldalán hatalmas ablak tátong, ezen keresztül – gondoljuk naivan – kényelmesen figyelhetjük majd a hírhedt nílusi krokodilokat. Felérve a fedélzetre egy óriási medence csillogó vize fogad, mellette koktélbár asztalokkal, körös-körül a nyugágyakban barnára sült turisták pihennek. Nincsenek túl sokan, hiszen ilyenkor mindenki a városban sétál, gyönyörködik a naplementében és a narancssárgára festett, apró bazárokkal teletűzdelt város képében.

LUXOR IGAZI ARAB VÁROS, lakói mégis büszkén vallják magukat a fáraók leszármazottainak. A legfontosabb látnivaló a Luxori templom, amelyet a késő esti órákban érdemes bebarangolni, ekkor ugyanis különféle fény- és hanghatások nyomán elevenedik meg a látogatók előtt az építmény ősi története. A bejáratnál valamikor két, egyenként 25 méter magas obeliszk állt, melyek a templomok után Egyiptom második legfontosabb vallási építményei voltak. A két négyzet alapú, csúcsos oszlop közül, amelyen II. Ramszesz fáraó nevei, hőstettei olvashatók, ma már csak az egyik díszeleg eredeti helyén. A másikat Mohamed Ali, Egyiptom egykori alkirálya a franciáknak adományozta, ezt ma a párizsi Concorde téren láthatjuk. Belépve a templomba a hatalmas papirusznád formájú oszlopsorokon és csarnokon túl láthatjuk azt a szentélyt, ahol ma is őrzik Amon-Ré, a napisten szent bárkáját.

A TEMPLOMOT EREDETILEG három kilométer hosszú, emberfejű szfinxsor kötötte össze a Karnaki templommal, de ennek mára csupán egy kis részlete maradt meg. Egyiptomi utazásunk egyik legszebb látnivalója ez a templom-együttes, amely több mint tizenhárom évszázad történelmét öleli fel. Maradandó élmény az égbe nyújtózó, monumentális oszlopok és vadon nőtt pálmafák között barangolni, ahol az ember olyan aprónak érezheti magát, akár a lába alatt csikorgó kőtörmelékek.

Edfu, a parfüm temploma
WHISKEY-VEL KÍSÉRT EBÉDÜNK elköltése közben érkezünk meg Edfu városába. A hajót elhagyva lovas szekerekre szállunk, s vad sebességgel száguldozunk a kavicsos úton. A hajtók egymás lovait ütve nógatják az állatokat egyre gyorsabb haladásra, így aligha csodálható, hogy törött kerékkel, az izgalomtól kissé elcsigázva érkezünk meg a város piacterére. A hosszan kanyargó utcában, akár csak egy vándorcirkuszban, életre kelnek a mesekönyvekből ismert figurák: a kígyóbűvölő furulyaszavára kecsesen táncoló kobra és a rejtélyes, sötét szemű feketemágus. Az út a zsúfolt piac mögött egyszer csak kiszélesedik, és a végtelennek tűnő tér közepén elénk tárul Hórusz isten temploma. Egyiptom legjobb állapotban megmaradt építménye ez, köszönhetően annak, hogy viszonylag hosszú időn át homok alá volt temetve. A bejárat előtt Hórusz sólyom alakú szobra ül, a belső falakon pedig a ma oly’ divatos francia parfümök pontos receptjei olvashatók, mint például a mai Coco Chanel vagy az Hugo Boss alapanyaga. Az egyiptomi legenda szerint az országba bevonuló franciák „ellopták” ezeket a leírásokat, s így lettek ők a parfümkészítés mesterei.

Asszuán felé
TOVÁBBHALADVA A NÍLUS csendes vizén, elérkezünk Kóm-Ombó városába, amely Egyiptom egyik legnagyobb kereskedelmi központja volt. Kóm-Ombó híres templomát Szobeknek, a krokodilistennek és az idősebb Hórusz istennek szentelték. Erről ad tanúbizonyságot az innen előkerült számtalan bebalzsamozott krokodiltetem, és a falakon található krokodilábrázolások. Közben az is kiderül, hogy hajókabinunk ablakából hiába meresztettük szemeinket a folyóra, krokodilok ugyanis már nem élnek benne. Kóm-Ombó templomának falain található egyébként az első naptár, egykori, orvosláshoz szükséges eszközök képei, valamint a szülés mozzanatait megörökítő ábrák.

A HAJÓN TÖLTÖTT újabb békés éjszaka után Asszuánban kötünk ki, ahol Agatha Christie a „Halál a Níluson” című könyvét írta. A kora hajnali ébresztőt követően autóbusszal indulunk Abu Szimbel híres sziklába vájt temploma felé, amely egyiptomi utunk legdélebbi állomása. A közel négyórás, fárasztó zötykölődés után végre megpillantjuk a napisten tiszteletére, II. Ramszesz által építetett templom bejáratát őrző négy kolosszust. A legapróbb részletességig kidolgozott 20 méteres szoboróriásoknak még a szájszélessége is több mint másfél méter. A nap fénysugara három alakot megvilágít, de a negyediket, a sötétség istenét sohasem éri el. A nagytemplom mellett alig száz méterre áll az a szentély, amelyet II. Ramszesz építtetett Hathor istennő és legkedvesebb felesége, Nofretete tiszteletére.

A LENYŰGÖZŐ kirándulás után viszszatérve Asszuánba kishajóra szállunk és átevezünk Agilika szigetére, a Philae-i templomhoz. Az épületet a Nílus áradása erősen megrongálta, ezért darabokra szedték, majd Agilika szigetén újra öszszerakták. A templom falain található írások, történetek annyira ámulatba ejtenek, hogy elfelejtünk a lábunk elé nézni, pedig érdekes ábrákon lépdelünk: padlóba vésett ókori társasjátékokon.

A TŰZŐ NAPON TÖLTÖTT órák után hűsítő élménynek ígérkezik a felukkázás. A motor nélküli hagyományos vitorlás kishajók tucatjával cikáznak az Asszuánhoz közeli Elephantiné-sziget körül. Az erősen süvítő szél csak úgy repít minket a vízen, ám ereje rohamosan fogyatkozik, és húsz perc elteltével már csak ringatózunk. Kapitányunkat figyelmeztetjük vonatunk indulásának közelgő időpontjára, amire dühödten előkap egy inkább falécnek tűnő evezőlapátot. A gyorsabb haladás reményében csakhamar mi is nekilátunk az evezésnek, de így is sokára és jól kifáradva érünk partot. Taxiba huppanunk, s a fuvardíj gyors kialkudása után máris robogunk a vasútállomásra. Kiugorva az autóból vesszük csak észre, hogy az általunk taxinak vélt jármű egy magánautó, sofőrje pedig – elmondása szerint – „lerohanásunk” előtt éppen a kisfiát várta.

14 KILOMÉTERRE Gízától vár minket Kairó, Egyiptom fővárosa és egyúttal Afrika legnagyobb városa, 22 millió ember otthona, de egyes statisztikák szerint ez a szám 9 havonta egymillióval növekszik. A város képe hihetetlenül színes: az ég felé nyújtózó modern felhőkarcolók tövében véres marhahús darabokat hátukon cipelő emberek, kaotikus bazársorok és történelmi hangulatú mecsetek egyaránt láthatók, s a város szmogtól szürkés hátterében ott állnak a piramisok. A Halottak Városából, mint mindig, most is nyomasztó csend árad. Régebben néhány hajléktalan beköltözött az elhagyott temetőbe, és komfortosították azt: bevezették a villanyt és a vizet is. Később egyre többen gyűltek ide, így mára egy kisebb város alakult ki elszigetelve a nagyváros forgalmától. Nem messze található az Egyiptomi Múzeum is, amely egy hétre elegendő csodálnivalót kínál az egyiptomi civilizáció történelem előtti idejétől a görög-római korig.

Búcsú a fáraóktól
MIVEL AZ EGYIPTOMI hatóságok az 1997-es „luxori incidens” óta – amikor egyiptomi merénylők néhány német turistát lelőttek, – kiemelt figyelmet fordítanak a külföldi turisták biztonságára, így buszkaravánnal, rendőri kísérettel vágunk neki a sivatagnak, vissza északra, Hurghada felé. A karaván diktálta tempót öreg kis buszunk alig bírja, sűrű füstöt okádva magából csakhamar lerobbanunk. A homoktenger közepén néhány órát vesztegléssel töltünk, de végül szerencsésen visszaérkezünk a népszerű nyaralóvárosba.

A REPÜLŐGÉP INDULÁSÁIG még van néhány óránk, amit a Vörös-tenger hűs partján töltünk. Aztán nagy gonddal csomagoljuk a puha törölközőbe a hegyes csőrű sárga alabástrom Hóruszt, a fekete színű, szigorú Anubiszt, a vöröses szürke, törött orrú gránit Szfinx-fejet, s persze az aprócska skarabeuszt, hogy a kis faragványokkal – a felejthetetlen emlékeken túl – valami kézzel foghatót is hazacsempésszünk a fáraók világából.