EZ AZ EGY MONDAT, a három nyelv keveredése azonnal rámutat, a Földgolyó melyik pontján vagyok éppen: Igen, Afganisztánban. A határőr még elmagyarázza oroszul, hogy pár hónapja tanulja az angolt, majd tiszteletteljesen búcsút hajolunk egymásnak, átlépkedek a poros határon, és rögtön az afgán valóság sűrűjébe csöppenek. Turbános pénzváltók, talicskás hordárok, taxisofőrök hada csap le rám azonnal, lehetnek vagy harmincan, és mind engem akarnak, vagy legalább egy darabot belőlem (pénztárcámból). Kicsit megijedek, de ekkor egy fehér autó hajt be a tömegbe, és a határig tartó buszútról ismerős Mohammed, a hazatérő menekült szól ki az ablakon: „Pattanj be!”

MIRE FELOCSÚDOM, egy golyó lyuggatta „shared taxiban” találom magam, melyen több ember osztozik, és már repülünk is Herat felé. Az út mentén a sivatag, a házak, a tevék, a porlepte gyerekek okkersárgáját kéken hullámzó burkák (a nők mindent eltakaró viselete) törik meg. Odébb a táj puha hullámzása keményebb formákba csap át: hófedte sziklák magasodnak a sivatag fölé. Marco Polo egykoron pont ezt az utat, a Selyemút vad, veszélyekkel teli szakaszát járta végig, talán nem is olyan nagyon más körülmények között. A férfiak akkor is „csak egy tíz tenyér hosszú, körbecsavart vásznat” viseltek a fejükön, és „vitéz harcosokat” most is látni az út mellett – igaz, 14 évesek és kalasnyikovot szorongatnak. No és a helyi autósztráda, a porút minősége is a régi.

KÖRÖSI CSOMA ÓTA nemigen kaptunk beszámolót az Északi Hágók országának helyzetéről (talán éppen a magyar utazó által leírt „vad és veszélyes népek” miatt), és ma, az Internet korában is csak kósza híresztelésekre, titkos térképekre támaszkodhatunk utunk során. A dél-iráni sivatag eldugott kis vendégházaiban találhatunk rá a kabuli „japán térképre”, mely minden Kabulba készülő hátizsákos álma, s melynek gyűrött másolatai kincsként keringenek a kalandorok közt. A térkép igazi vadhajtás: megmutatja, melyik lebujban lehet 40 forintnyi összegért az asztalon aludni, hogy lehet kólásüvegből ópiumpipát előállítani, és hol vigyázzunk az aknákra.

Herat
ÍGY NEM TUDOM, mit várhatok Herattól, Dárius és Nagy Sándor városától, a közép-ázsiai kultúra egykori fellegvárától. Timur kán alatt az iszlám egyik pezsgő életű oázisa bújt meg itt, a sivatag és a kopár Hindu-Kus hegység ölelésében. Szerencsére a szívtelen szovjet típusú emlékek közt ott lélegzik tovább a város, a kultúra, a herati költők által megénekelt szédítő múlt. Csak egy égtájat kell kiválasztani és sétára indulni a varázslatos Csár Szuk, azaz Négy Égtáj tértől és csodák csalogatnak mindenfelől. Egy régi fürdőre bukkanok, ahol természetesen csak férfiak beszélgetnek, sakkoznak, kártyáznak a gőzös teremben. Pár lépéssel odébb, a Nagy Sándor által építtetett herati fellegvárban már kevésbé békés a hangulat: Iszmail Khan, a herati kormányzó és állítólagos drogbáró magánhadserege szállta meg a szebb napokat is látott, óriási várat. Egy fegyveres őr kísér körbe, többek között egy tálib harcosokkal megrakott zárka és a golyónyomokkal tarkított kivégzőfal előtt.

MINDEZ JÓL MUTATJA az ország igazi helyzetét: a helyi hadurak korlátlan hatalommal rendelkeznek és saját hadseregükkel teremtik meg a biztonságot: az emberekét és a drogszállítmányokét is. Az ország néhány részt leszámítva egyenesen életveszélyes, a helyiek – sokszor tízéves gyermekek is – külföldi turistákra hajtanak, akiket jó pénzért be lehet cserélni. És persze lehet, hogy nem jön össze az üzlet. Egy helyi szerint vannak olyan vidékek, ahol száz százalék, hogy elrabolnának.

REJTELMES KIS BOLTOKBAN, a sűrűbe benyúló kis utcácskákban magvakat, datolyát, gránátalmát árulnak, no meg a messze földön híres afgán dinnyét, melyről már Marco Polo is beszámolt. A múltban-jelenben járok, lehet ez bármilyen korszak körülöttem, a bazár örök. Fentről, egy gyönyörű kék-sárga csempés ház tetejéről sihederek kiáltanak le, és őszinte örömmel fogadják köszönésemet. Surranó burkák, rikkantó kisfiúk, turbánok alól kivillanó szigorú-büszke tekintetek, színes, illatos portékák, kemencében sütött kenyér, kínai rúzs, mandarin: szédítő egy keverék Afganisztán. Egy sötét, füstös kis bódéban cukrot készítenek, régi gépekkel, nagy üstben, meg is kínálnak a ragacsos kis műhelyben. De a „csat” nevű, pezsgő joghurtba kevert gyümölcsöket sem hagyom ki. Az utcasarkokon kebab alatt legyezgetik a faszenet és falafelt csavarnak szorgosan.

AZ ÉTELEK KÖZÜL ÉRDEMES még kipróbálni a friss, lepényszerű kenyeret kecskesajttal, vagy az ilyen kenyérbe csomagolt, szószokkal meglocsolt sült krumplit. Az afgán konyha jobbára a rizsre támaszkodik és a „nan” nevű lepényre, no meg a jobb kézre, amellyel (evőeszköz nélkül) az ételt enni szokás. Az ízletes mediterrán jellegű konyha mellé illene a bor, de muzulmán ország lévén itt teát, azaz „csájt” isznak – erősen, feketén és a szájba helyezett cukordarabbal. Kis teázókban teákat szolgálnak fel a férfiak férfiaknak. Mindenhol csak a férfiak! Nem unalmas így nekik, kerekded kocsmárosné, kedves eladónő nélkül?

A KELETI KAVALKÁDON át jutok el a Timur-korabeli mozaikokkal is büszkélkedő Péntek-mecsethez, az iszlám építészet egyik legnevezetesebb gyöngyszeméhez. A mecset belső udvarában kellemes csend honol, ez itt szintén a férfiak birodalma, csak pipázás, no és persze ima. Kopácsolás visszhangzik a kék tónusú belső udvarban, a hangokat követve apró műhelybe toppanok, ahol tizenéves gyerekek metszik a zománcos cserépdarabokat a rombolásban eltűnt mozaikok helyére. Minden újjáépül, az élet kereke forog tovább.

MIELŐTT ELHAGYNÁM a várost, egy véletlen folytán a herati teherelosztó központ (értsd: csempészpiac) közepén találom magam. Az egyik kedves helyi ugyanis elvisz városnéző körútra, de előtte el kell intéznie ügyét: brazil tojásokat szállítanak Kandahárba – természetesen védelmi pénz ellenében. A csempészpiac a világ egyik legnagyobb heroin-elosztóhelye, egy kényszer alatt készített kép után („Most pedig lefényképezel minket” – parancsolja az egyik őrült alak, s jobbnak látom, ha nem ellenkezem) el is teszem a fényképezőgépemet.

EGYES BOLTOK amerikai katonai ételcsomagokkal csábítják be a vevőket, melyekben melegítőtasak, főétel, kétféle keksz, sütemény, csokoládé, italpor, fogvájó, szalvéta, rágógumi, evőeszköz bújik meg midössze fél dollárért. A chilis babot, sült pulykát rejtő barna tasakok jól mutatják a helyiek véleményét az amerikaiakról: úgy helyezik ki őket az utcára, hogy „Az Amerikai Egyesült Államok kormányának tulajdona. Nem Eladó!” – felirat felfelé legyen. Az „amik” is csak újabb megszállóknak számítanak.

AMERIKAI KATONÁKAT is látok, a nyugodt utcába éppen ők hoznak veszélyérzetet, mikor géppuskával a kezükben, hatan vigyáznak egy ENSZ-tisztségviselő autójára. A helyiek csak nevetnek. Én is így teszek, miután megkérdezem, mit is csinálnak itt. – „Just shopping!” („Csak vásárolunk!”) – löki oda az acélarcú szuperhős, rám sem nézve.

EGY KIS UTCA a 60-as évekből ottmaradt régiség boltjai jelentik a kaput a múlt és a jelen között. Bent Ariána, az árják földje hosszú és keserves történelme köszön vissza a két évtizedes porréteg alól: az antik Róma fényét tükröző kétezer éves fiola, Nagy-Sándor markáns profilja az egyik érméről, Timur arcképe egy másikról, egy kis Buddha-szobor, muzulmán szent szövegek és jelképek egy olajlámpáról, szovjet kitüntetés, a National Geographic-lány egy képeslapon. Ez az afgán sors: az ország vallások, ősi kultúrák szülőhelye, utak kereszteződése, egymással ütköző becsvágyak évezredes játszótere.

KABULBAN EGYÉBKÉNT nincs sok látnivaló. A régi emlékekből vagy semmi nem maradt, vagy azok is – mint Babur, a Mogul Birodalom alapítójának híres nyári palotája – tele vannak aknákkal. A háború mindenben visszaköszön: nincs áramszolgáltatás, a sarkon kéregetők állnak, a visszatérő menekültek nincstelen tömegei. A forgalom a sugárutakon akadozva halad, ilyenkor az utca forgataga kéregetők, WC-papír árusok, zsebtolvajok képében hatol be a taxi védettségébe. Mindenki megpróbál megélni valahogy.

A KABULI ÁLLATKERT akkor vált hírhedtté, mikor a bevonuló amerikaiak csontig soványodott, egymást felfaló állatokra találtak. A jelképekre éhes média újra lecsapott: a National Geographic-lány mellett Kabul kapott még egy arcot: Mardzsan-ét, az egyszemű oroszlánét. Azóta egy brit jótékonysági alapítvány eteti azt a kevés állatot, amely még megmaradt. Már a 20 forintnyi belépőjegynél sejthettem volna, hogy a „Madár” fantázianevű lény helyén csak galambokat találok, a „Vaddisznó” táblát tartó fát pedig igazi humorérzéket bizonyítva egy kis házimalac vizeli le. A szétlőtt épületek közt szomorú a biológia óra, főleg, hogy egy másik riasztó képnek is tanúja vagyok: egy katona a „Majom” fantázianevű páviánnak dob mogyorókat. Az állat utánanyúl, a katona pedig jó nagyot csap a kezére.

AZ ÁLLATKERT GYÖNYÖRŰ fekvése okozta vesztét: a Kabul-völgy bejáratánál, egy szakadékban alapították. 2001-ben egyébként itt folytak a legnagyobb harcok. Az egykor bővizű Kabul-folyó ma már csak csordogál. A hosszú aszályok rátettek egy lapáttal az addigi pusztításra, és most az egész főváros nyögi a víz hiányát. Korábban itt egy park zöldellt, fürdőző emberektől volt hangos a vidék, most pedig biciklit mosnak a poshadó vízben.

A VÁROS MÉG TARTOGAT néhány látnivalót: pénteken, az itteni szabadnapon például a parkok megtelnek családokkal Timur Sah XII. századi mauzóleuma mellett. A fehér hunok által az V. században alapított Bala Hisszár erőd, a kígyózó városfalak ölében figyelte a nagyvilág viharos történéseit. Ez az egyetlen igazi emléke Kabulnak, de ma az afgán hadsereg az ügyeletes ura, no meg az aknák, melyekkel tele van a környék.

A HŰVÖS ÉJSZAKA pillanatok alatt száll alá a hegyekkel körülvett városra. Szállást keresve ér a hidegzuhany: 20 dollár alatt sehol sem találni szobát. A kis vendégházakat, szállókat átvették a „megmentő seregek” és a segélyszervezeti dolgozók százai, így turistaszállást, hát még hátizsákos szállást sehol sem találni. Az egyik vendégházban – miközben a napi 50 dolláros díj hallatán éppen kifordulok „jó lesz nekem a kocsmaasztal” gondolattal – egy fiú hozzám lép és kedvesen megkérdezi, mi is vagyok valójában. Hátizsákos turistáról még nem hallott, de nagybátyja régi harcos, elvisz hozzá. Az idősebb Mr. Assa régi jó barátként üdvözöl és betessékel vendégházába. Nagyon örül, hogy a sok hivatalos személy után egy régi emlék, egy turista is betéved házába.

A KABULI ESTÉKEN semmilyen programra ne számítsunk, mert a város teljesen halott sötétedés után. Kabul a világ egyetlen fővárosa, melynek központjából lehet csillagokat nézni a közvilágítás teljes hiánya miatt. Igaz, a fehér hegycsúcsok fölött szikrázó égi tünemények látványáért könnyen zsebünk tartalmával vagy akár életünkkel is fizethetünk.

Dzsálálábád
KABULBÓL A HINDU-KUS hegységen át vezet az út Dzsálálábádba, a lényegesen melegebb oázisvárosba. A szakadékban haladó, kanyargós és veszélyesnek tűnő útra az ENSZ csak nagy konvjokban merészkedik. Én helyi buszra ülök, és persze próbálok beilleszkedni a környezetbe. Ez itt már „Oszamaland”, valahol errefelé bujkálhat a világ legkeresettebb embere. Itt tényleg jobb nem letérni az útról, és nem csak az aknák miatt.

AHOGY ÉJJEL BOTORKÁLUNK a lyukakkal teli úton, Dzsálálábád poros főutcáját felkavarja egy katonai helikopter, „Itt ez megszokott, csak helikopterben mernek járőrözni” – mondja mosolyogva Wahdat, akivel öt perccel azelőtt ismerkedetem össze, és már meg is hívott nagybátyja házába.

ITT VÉGRE IGAZ AFGÁN háztartásba pottyanok. A nők szétsurrannak az idegen férfi láttán, és azonnal a zenanába, az elkerített részlegbe vonulnak vissza, csak kíváncsi szempárokat látok elővillanni a lepel alól. A bivalyerős tea után leterítik az asztalnak szolgáló gyönyörű vörös afgán szőnyeget, és egy mécsest helyeznek a közepére. A közös ima örök emlékeim közé emelődik, csakúgy, mint az azután következő lakoma. A vacsora a pörköltre emlékeztető étel, finom, friss afgán lepény-kenyérrel.

A MENNYEI ÉLET mellett Wahdat családjáról is szó esik. „Ez nem Afganisztán, ez Pastunisztán” – mondja Wahdat. Amikor ugyanis Afganisztán határát meghúzták, a pastunok földjét kettévágták. Az utóbbi két évtizedben több mint 2 millió pastun hagyta el Afganisztánt, és menekült Pakisztánba, csakúgy, mint Wahdat családja. A tea alatt megbeszéljük a világ problémáit is, az iszlám és a nyugati civilizáció konfliktusát, de megoldás nem születik. Csakhamar mindenki aludni tér a nagyszoba-ebédlőben, párnákon.

DZSÁLÁLÁBÁDBAN már kicsit fellélegzik az ember, a Khyber-hágó túloldaláról a Pándzsáb, az Öt folyó vidékének közelsége érződik. Víz, kertek, virágok, gyümölcsök – ez azért jól esik a nagy kopárság után. A várost az afgán királyi família téli rezidenciaként használta, a régi palota – egy pompás, narancsligetekkel tarkított kert közepén – még mindig látható, igaz, lerobbant állapotban. Egykoron itt volt a világ egyik legfontosabb buddhista központja. A hellenisztikus és az indiai képzőművészet itteni találkozásából született a „greko-buddhista” képzőművészet, és áradt ki Tibetbe, valamint a szubkontinensre. Ez Afganisztán legfontosabb kultúrtörténeti ajándéka a világnak.

A VÁROS SAJNOS ma már a legális és illegális kereskedelemből tartja fenn magát. A Khyber-hágó másik oldalán, a pakisztáni Peshawarban, a fegyverkereskedők bazárjában csak úgy, pult felett lehet fegyvert, szeszt és ópiumot venni. Dzsálálábád ennek megfelelően igen veszélyes hely, bár a zöld ligetek és a fehér hegyekkel szegélyezett látóhatár megéri az utat. Innen hosszan kígyózó tevekaravánok mellett indulunk kis minibusszal a Khyber-hágó felé. Nagy Sándor is itt vívta meg élete egyik legfontosabb ütközetét – s a bátor Wahdat is szó szerint ökölharcot vív értem a határon egy katonával, mikor az védelmi pénzt kér. Miután elhessegették, bekísérnek egy kis bódéba, ahol egy „Welcome to Afghanistan” plakáton bottal ütlegelt nőket, levágott kezeket cipelő fiút látni.

MIRE FELOCSÚDOK, a feloldozást jelentő pecsét már ott szerepel útlevelemben. Túléltem hát! Ott és akkor végtelen megnyugvás szállt belém, de az ország azóta sem hagy nyugodni. Afganisztán mindenféle ítéleten felül áll, nem „jó” vagy „rossz”, csak torokszorítóan erős hely, ahol gyakran a sötétség, a gyilkolás kerekedik felül. A másik oldalon viszont ott szikráznak a művészet lebilincselő, világraszóló értékei, az emberek kitartása, vad büszkesége, és mindehhez az örök háttér: a zabolátlan természet. Pusztítás és újjáteremtés, élet és halál járják itt kéz a kézben szédítő táncukat – hol az egyik ritmusára, hol a másikéra.