Sikertörténet fénysebességen
ÖVEGES PROFESSZOR álmát az Eötvös Loránd Fizikai Társulat kezdte el valóra váltani, amikor 1993 májusában, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság Mecenatúra pályázatán nyert pénzből beindították a Csodák Palotája Interaktív Tudományos Játszóházi Programot. Egy évvel később, 1994 tavaszán a Játszóház „Kreativitás 1994” címen megnyitotta első kiállítását a Budapesti Műszaki Egyetem aulájában, mely bár még csak 400 m2-en tudta bemutatni a külföldről bérelt „hands-on”, azaz interaktív eszközöket, a siker mégis elsöprő volt.

A KÉT RÖVID KIÁLLÍTÁST követően, 1994 novemberében a Játszóházi Programhoz csatlakozott a Rubik Nemzetközi Alapítvány, hogy a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával létrehozzák a Budapest Science Center Alapítványt. A BSCA a következő években olyan sikereket ért el, amelyek csaknem olyan hihetetlenek, mint az általuk kiállított eszközök némelyike. 1995 őszén az előző évi kiállításhoz képest két és félszer akkora területen nyitották meg újabb időszakos kiállításukat a Vasas Pasaréti úti teniszcsarnokában. A „Csodák Palotája 1995” című kiállításon az amerikai Edmund Scientific hangvezérelt robotjait több mint 125 000 látogató próbálhatta ki, ez átlag 3 000 látogatót jelentett a hét minden napjára.

A MILLECENTENÁRIUM évében az addigi hatalmas sikernek köszönhetően a BSCA különböző alapítványok, minisztériumok és egyéb szervezetek segítségével megnyithatta Közép-Európa első interaktív tudományos múzeumát a Váci út 19. szám alatt, a Könyvesház régi épületének felső szintjén. Évről évre egyre több saját építésű és fejlesztésű eszközt mutattak be, újabb termek nyíltak, és a szellemi atya, Öveges professzor tiszteletére megnyílt a róla elnevezett terem is, ahol évente gyerekek százezrei láthatnak szórakoztató kísérleteket. A Csodák Palotájának legfrissebb, „Okos játékok” című kiállítása szeptember 17-től látogatható.

Örök kedvencek, népszerű újak
AZ ELMÚLT ÉVEK különböző témájú kiállításain egyes eszközöket olyannyira megkedvelt a közönség, hogy a szervezők meg sem próbálkoznak azok újra cserélésével. A nemrég megnyílt tárlat sem egy merőben új kiállítás, hanem a régi eszközpark kibővítése új építményekkel. Jól tudtam ezt október végi látogatásom előtt is, így hát eldöntöttem: az eddigi összes kiállítás anyagából szemügyre veszek és persze kipróbálok egyet-kettőt.

AHOGY AZ ŐSZI ESŐTŐL kissé elkedvetlenedve lépkedem felfelé a kiállítóteremhez vezető lépcsőn, mint egy közeledő madárrajt, egyre erősebben hallom a múzeumot folyamatosan megszállva tartó gyerekek zsivaját. Ahogy a lépcsőn felérek, rögtön megértem a kiállítás népszerűségét: egy nagy piramis előtt szivárványszínű strandlabda lebeg. Ez csakis damillal lehetséges, gondolom, de a piramis melletti tábla leleplezi a rejtélyt. Az első állandó kiállítás óta látható „Táncoló labda” az álló, és a piramisból kiáramló levegőoszlop nyomáskülönbsége miatt marad ebben a helyzetben.

SZINTÉN AZ 1996-OS kiállításról maradt itt a „Suttogó tükör”. A terem két végében, egymással szemben, két parabola-antennához hasonlító tárgyat helyeztek el. Ha az egyikbe belesuttogunk, a másiknál álló személy kristálytisztán hallja szavainkat, még akkor is, ha a teremben hatalmas a zaj. A különös kommunikációs eszközt szeretném én is kipróbálni, de inkább átadom a lehetőséget két nálam is kíváncsibb lurkónak, és odébbállok. Nem messze fiatalok egy csoportja éppen a „Fakír ágy” gombnyomásra előbújó szögeinek kényelmét próbálgatja. Bár tudom, hogy a rajta fekvő azért nem sérül meg, mert az egyes szögekre a testsúly csak egy nagyon kis része esik, saját súlyom ismeretében mégsem kísérletezem.

ODÉBB BELEBOTLOK a reflexiós időt mérő egyszerű szerkezetbe, melynek lényege, hogy egy hirtelen lezuhanó botot kell minél hamarabb elkapni. Eredményeimet folyamatosan próbálom javítani, teljesen belefeledkezve az önmagammal vívott versenybe. „Mi is hadd próbáljuk ki!” – kérlel egy kisfiú, s mögöttem máris kisebb sor alakult. Éppen ideje, hogy szemügyre vegyem a 2000-es év kívánság-kiállításának legnépszerűbb darabjait.

A SZÖGLETES KEREKÚ autó, amely mind a mai napig az egyik legkedveltebb játék, egy számítógéppel kiszámított matematikai görbén mozog, így négyzet alakú kerekeivel is simábban haladhatunk, mint saját autónkkal a pesti utakon. Éppen azon töprengek, hogy ennek alapján kellene a magyar autók kerekeit a kátyúk alakjához igazítani, amikor a hangosbemondó az Öveges terem hamarosan kezdődő előadására hívja fel a látogatók figyelmét.

MIRE ODAÉREK, a terem zsúfolásig megtelt, így gyorsan továbbállok, abban reménykedve, hogy a többi szerkentyű az előadás alatt könnyebben hozzáférhető. Meglesem a „Töprengő terem” furfangos játékaival ügyeskedőket, s meglepődve tapasztalom, hogy a gyerekeket kísérő felnőttek nagy része itt lelt szórakozásra. Úgy látszik, a felnőttek a fizikai eszközök helyett inkább a szellemi kihívásokat részesítik előnyben. Az idősebb korosztály olyan elmélyülten gondolkodik a feladványokon, hogy még a vakum erős fényére sem figyelnek fel.

HOGY NE ZAVARJAM ŐKET, elindulok felfedezni a 2003-as kiállítás egyik kedvencét, az óriás zongorát. A zenei emlékezőképességet vizsgáló hangszer fényjelzések kíséretében lejátszik egy rövid dallamot, amit a kísérletező kedvűeknek a földön fekvő nagy billentyűkön lábbal kell visszajátszani. A zongoránál gyülekező kislányok olyan ügyesen ugrálnak a fekete-fehér sávokon, mintha csak egy aerobic órán lennének. Én már a látványtól is kifáradok, s inkább a közelben található „Rendetlen ingát” próbálom ki. A plexi hengerből kiálló fogantyút megpörgetve kíváncsian várom a hatást. A főinga elkezd pörögni, majd a mellékingák forgása miatt össze-vissza ugrándozik. Megpörgetem erősebben, erre még jobban botladoznak az ingák, mintha csak most léptek volna ki egy falusi kiskocsmából. A tájékoztató aztán megerősíti a tapasztaltakat, vagyis azt, hogy a főinga és a három mellékinga soha nem járja be ugyanazt az utat.

TÁVOZÁSUL PÖRGETEK még egyet a kóválygó játékszeren, és elindulok az általam nem véletlenül a látogatás végére hagyott „Lézeres biliárd” felé. Amíg a komolynak hangzó játékszer felé ballagok, abban reménykedem, hogy találok magamnak egy kiváló partnert is, de az asztalhoz érve csalódnom kell, mert az éppen karbantartás alatt áll.

KÁRPÓTLÁSKÉNT és búcsúzóul betérek a „Hűtlen árnyék” sötét termébe, ahol egy hatalmas fluoreszkáló fal elé állva egy nagyteljesítményű vaku világítja meg a testemet. Az általam kitakart helyen a fal nem kap fényt, így az sötét marad, míg a többi részen a különleges anyag távozásom után is visszasugározza az előbb felvett fényt. Hiába indulok kifelé, árnyékom a falon ragadt, ezért búcsút intek neki, és megkérem, hogyha véletlenül összefutna Öveges professzor bizonyára kedves és elégedett mosolyú árnyékával, mindenféleképpen adja át neki köszönetemet és elismerő gratulációmat.