KAMCSATKÁRA eljutni kiváltság. Már csak azért is, mert 1990-ig ez sehogyan sem sikerülhetett volna. A hidegháború vége, és az amerikai-orosz erőviszonyok eltolódása azonban megoldotta a problémát: Kamcsatka lassan kaput nyitott a turistáknak is.

Szentpétervár fényben és árnyékban
AZ ODAFELÉ VEZETŐ útba érdemes beiktatni egy szentpétervári városnézést. Egyrészt azért, mert már a város fekvése is pompás, látnivalókban pedig igencsak gazdag. Másrészt végre saját szemeddel láthatod azt a bizonyos sokat hallott Aurórát, és a méltán híres Ermitázst. Egy dologra azonban jó felkészülni: az orosz mentalitás kissé szokatlan. Itt még mindig kilöknek a sorból, ha nem figyelsz eléggé; a reptértől a szálló felé tartó buszra pedig helyjegyed ellenére is alig-alig tudsz felszállni. Sőt, még az sem mindegy, ki ér előbb a szállóba, mert ott folytatódik a sorban állás, mi több, még ma is igazi, hamisítatlan orosz „gyezsúrnaja” osztja a kulcsokat a vendégeknek minden emeleten. Azon sem érdemes meglepődni, ha a taxis nem akar visszavinni a belvárosból a szállodához, csak dupla annyi rubelért, mint amennyiért odafele hoztak, és a metró mozgólépcsőjén, a hangosbemondón rád szólnak, ha fényképezel. Matrijóska babát azonban minden harmadik sarkon vehetsz. Ha repülsz, az Ilusin 86-on, ne várd a mozit, és whisky vagy bor sem jár az ételhez, csak ha külön veszel. Viszont annál több, Omega koncerteken megszokott füstköd ömlik az arcodba. De mindezen inkább nevetni, mint bánkódni érdemes, hiszen a kaland része.

A VÁROSI KÖZLEKEDÉS java helyi buszokkal bonyolódik. A belvárosi parkosabb helyeket több buszvonal köti össze a külvárosi részekkel. Az autó géppark igen szegényes, a helyi típusok mellett sok kivénhedt, jobb kormányos japán autó szaladgál az utcákon. A taxik nagy része úgynevezett iránytaxi. Ezek kis mikrobuszok, melyek megállnak a helyi járatok megállóiban, s aki nem szeretne várni a helyi járatra, pár rubellel többért velük utazhat. A városban elvétve található néhány olyan étterem, ahol fel vannak készülve turisták étkeztetésére, de ott sem beszélnek egyetlen idegen nyelven sem. Az orosz levesek, saláták viszont nagyon finomak, nem beszélve az omlós, fehéres-vörös húsú vörös lazacról, és természetesen annak ikrájáról.

AZ EGYSZERŰ EMBEREK igen kedvelt itala az utcákon álló lajtos kocsikból árusított „kvaz”: az erjesztett rozspárlatnak körülbelül 8 fokos alkoholtartalma lehet. Az oroszföldről származó zavaros fehér lét műanyag pohárba csapolják. (Egy próbát megér, csapatunkból többen megkóstoltuk, de a hasmenés szerencsére elmaradt.) Az emberek jelentős része a szocializmus alatt épült, viharvert panelházakban lakik, ahol még bent, a betonlépcsők repedései között is felüti fejét a gaz. A parkolókban lerobbant autók sokasága áll rozsdásodva. A panelek közötti parkok elhanyagoltak, nagy szurkos hordók állnak mindenfelé, sokszor ezek mellett melegednek az emberek úgy, hogy tüzet gyújtanak bennük.

Kamcsatka vulkánjai fölött
AZ 1200 KILOMÉTER hosszú, legszélesebb pontján 480 kilométer széles Kamcsatkán élő mintegy félmillió ember kétharmada a fővárosban, Petropav-lovszk-Kamcsatszkijban és környékén lakik. Megélhetésük fő forrása a halászat és a hajóépítés. A félsziget nagy része azonban egyetlen hatalmas erdőség, ahol mocsarak és a szinte végtelenbe terpeszkedő tundrák váltják egymást. A főváros és pár kisebb-nagyobb település mellet az emberi életnek nyoma sincs. A táj teljesen érintetlen.

FÉLNAPOS REPÜLÉSSEL érkezhetsz Petropavlovszk-Kamcsatszkijba. A reptéren még látni a rozsdásodó rakéta silókat, ezekkel „elrozsdásodásban” mintegy versengenek a régi, négy emeletes szocreál stílusban épült fővárosi házak. Ha elindulsz a tenger mellé, a város főterén még Lenin apánk hatalmas szobra integet feléd, bár vezetőnk szerint az új orosz generáció java már nem is tudja, ki volt ő egyáltalán. A város felett magasodik két csodaszép vulkán; a Kriakszkaja és az Avacsinszkíj.

KAMCSATKA földünk egyik kiemelkedően vulkánikus tevékenységű zónája. Karcsú nyúlványának keleti részén százhatvan csodás, köztük harminc ma is aktívan működő vulkán húzódik. A főváros e 700 kilométer hosszú, és 80 kilométer széles zóna déli kezdeténél terül el, amely zóna a Klucsevszkaja csoporttal „zárul” fenn Északkeleten. Egy főút visz a Kamcsatka-folyó völgyébe, ami azonban csak összkerék meghajtású, dögerős orosz gépekkel szelhető, mással kár is nekiindulni. Ha nem vagy különösen szerencsés, a két fenséges vulkán éppen ottjártadkor bújik szégyenlősen köd és párafüggöny mögé, és lehet, hogy napokig kell majd várnod a jó szerencsére, hogy újra láthasd őket.

A DÉLKELETI SZÉL ugyanis mindig hideget és esőt ígér. Éppen ezért az összes program nagyban függ attól, milyen kegyes lesz hozzád az idő otttartózkodásod alatt. Így eshet meg az is, hogy másnap mégsem repülhetsz el a Gejzírek-völgyébe, pedig alig alszol, és már hajnalban tűkön ülsz, hogy mikor dübörög már alattad a MI-8-as helikopter a völgy felé.

S HA VÉGRE egy hatalmas „ural”-típusú, személyszállításra átalakított „unimog” gyomrában zötyögsz észak felé, a Klucsevszkaja vulkáncsoporthoz, már ez is megérte a viszontagságos idevezető utat. Ezen csoport névadója, a Klucsavszkoj Eurázsia legmagasabb vulkánja, 4750 méter magas. Első, 1697-ben regisztrált kitörése óta számosat produkált már, ez a helyi vulkánkutatók egyik kedvenc megfigyelt, mért, elemzett vulkánja. Csúcsára kapaszkodni nem egyszerű turistáknak való feladat. Nem úgy a Tolbacsik vulkán, amely a Bezimjannij vulkánnal együtt a csoport részét képezi.

AKI MÉG NEM sátorozott napokon át fekete lávamezőn, minimális vízkészlettel, aktív vulkánok és parazita kráterek szomszédságában, nem is élt még. Főleg, ha ez korábban orosz holdjármű kísérletek színhelye volt, és Holdkomp tábor a neve. Innen egy hajnalban induló ostrommal vidáman bevehető a vulkán „lapos” gerincrésze, 3082 méteren. Ez csupán 1900 méter szintkülönbség az 1200 méteren fekvő tábortól. Jó időben látni a majdnem két kilométer átmérőjű krátert, és a Kulcsevszkojt is. De több lélekemelő látvány is vár még itt ránk ezen a csodás területen: a Tolbacsik többszöri kitörése például olyan összefüggő lávamezőt, parazita kráterek sorozatát, holt erdőket hozott létre, mely napokra ellát kalandokkal.

Kamcsatka vulkánjai fölött
DE BÁRMERRE JÁRJON is az ember, érdemes felkeresni a helyi múzeumokat, megismerni a sajátos népi kultúra elemeit. Erre Kamcsatka eldugott északi régiójában Esso falucska ad kiváló lehetőséget, ahol ráadásul rövid időre asszimilálódhatunk is: helyi lakosok házában lakhatunk, ehetünk, ihatunk, és a hőforrásokból táplálkozó medencékben lubickolhatunk.

MÁR MEGÉRKEZNI is különös élmény a magas dombokkal körülvett „kisvárosba”. Mikor kiszállunk teherautónkból, egy érdekes járműbe botlunk. Egy igazi, második világháborús tank hever két ház között a kertben. Szergej, mindenre elszánt, orosz sofőrünk kiugrik, és örömmel szalad a gépszörny felé. Kérdezzük, tudja-e vezetni? „Dá”, mondja, büszkén, majd feltűri egyik ingujját és széles mosollyal, büszkén mutat egy tetoválást a vállán. Kiderül, hogy a hadseregben harckocsizóként szolgált. Értjük már, hogyan mentünk át teljes biztonságérzettel Uralunkkal tűzön-vízen át.

CSALÁDI SZÁLLÁSUNK még izgalmasabbá teszi itt-tartózkodásunkat. Van, akinek nagy franciaágy jut, másnak csak pamlag vagy gyerekágy. A vacsorát a nappaliban kínálják, hosszú asztalon minden földi jó kikészítve – persze helyi mércével. Szállásadónk több hullámban mossa ki salakos-hamus túracuccainkat. Az automata mosógép itt nagy szó, ráadásul színes tévé is van, műholdas adással. Kétség sem fér hozzá: gazdag család vendégei vagyunk.

A FÉLSZIGETET kezdetben nem orosz népesség lakta. Evenek, evencsikek, karjákok uralták e földet. Népi kultúrájuk szórványosan maradt csak fenn. Használati tárgyaikból, ruházatukból látható itt, Essoban egy hangulatos kis kiállítás. Ez azonban még kevés ahhoz, hogy gondolkodásukban és érzelemvilágukban mélyebbre hatolhassunk. Feltétlenül meg kell nézni a helyi együttes tánc- és folklór estjét.

Kamcsatka vulkánjai fölött
A MALKI-FOLYÓ a Kamcsatka-folyó egyik gyors folyású mellékága. Ideális arra, hogy vizén lecsorogva hangtalanul induljunk medvelesre. A barnamedvék eredetileg óriási populációja mára töredékére csökkent. Amíg az őslakosok csak íjjal és mérgezett nyilakkal vadásztak, megvolt az egészséges lélekszám és a medvék tisztelete is. Az orosz kontinensről elterjedő „villámló bot”, a puska megjelenése azonban megpecsételte a bundások sorsát. Ehhez hozzájárult még az is, hogy az itteni medvék korántsem voltak olyan harcos kedvűek, mint más tájékon élő társaik. Kutatók szerint erre az a magyarázat, hogy az
itteni macik az év nagy részében hal-diétán élnek: étkük nagy részét a folyókban szerzett lazacok teszik ki, ez biztosítja számukra a megfelelő zsírtartalékok felhalmozását.

MIATTUK ADTUK a fejünket egy kétnapos vízi kalandra. A félsziget nagy része úgysem járható csak az utakon és a folyókon. Az utat a macik kerülik, a folyóhoz viszont rendszeresen lejárnak táplálékot szerezni. Azonban annyira ravaszok és óvatosak, hogy hajnali látogatásuk nyomait csak reggel vettük észre, és lógathattuk az orrunkat, amiért nem voltunk elég felkészültek és éberek.

A Gejzírek völgye
NAGY REMÉNYEKKEL indulunk ki a reptérre, hogy végre eljussunk a Gejzírek-völgyébe. Bár az idő tiszta, a repülés mégsem vehető biztosra. A félsziget légterében jelenleg egy vállalat tarja kezében a repülési-repültetési jogot. Ha az ember nem foglal helyet hónapokkal előre, biztos vesztesként indul. De jegygyel sem egyszerű, mert a gépmadarak közül nem mindegyik üzemel egyszerre, és valahogy nem is sietnek megjavítani a gépeket. Szerencsére azonban van olyan alvállalkozó, aki bérbe adja ennek a cégnek a helikopterét, így elérhető közelségbe kerül az álom.

E NÉHÁNY ÓRÁS létbizonytalanság után viszont annál nagyobb öröm bezsúfolódni a harsány narancssárgára festett MI-8-as belsejébe, és elsuhanni észak felé. Ez Kamcsatka legfelkapottabb turista látványossága. Ha feljut valaki a gépre, onnan olajozottan működik minden. A hetvenöt perces repülőúton két, még ma is aktív vulkánt repülünk körbe többször. A körablakok kinyithatók, így szabadon fényképezhet bárki – már ha odafér. Bájos légikisasszony cseveg angolul, aki a völgyben is kalauzolni fog bennünket. Az útvonal jó érzékkel kiválasztott: először a Karimszkíj vulkán felé közelítünk. Ez 1486 méter magas, és állandó füstokádásával nem sok jót sejtet. Huszonhárom nagy kitörését jegyezték le az elmúlt évszázadban, a legaktívabb szakasza 1996-98 között volt, két éves folyamatos kitörési aktivitással. Következő célpont a Kis-Szemjacsik vulkán, mely sokkal szebb előbbi társánál: fél kilométer széles és 140 méter mély kráterében egy savas tó terpeszkedik, opál-türkiz színét jól kiemeli a kráter haragos fekete hamuja.

SIMA LESZÁLLÁSSAL landolunk a Föld legősibb gejzírvölgyében. A gejzírek és iszapfortyogók annak köszönhetik létezésüket, hogy a kétszáz évvel ezelőtt kitört Kicspinics még ma is szolgáltatja azt a hőmennyiséget, amely a talajvíz forralásához szükséges. A föld mélyén elhelyezkedő tüzes magma hatalmas bojlerként állandóan melegíti, fűti a földbe kerülő eső- és talajvizet. A hőforrások többnyire a vulkán közelében felforrósodott talajvíz termékei. Más azonban a forró szökőforrás vagy gejzír. Ez a jelenség csak földünk négy nagy vulkanikus területén figyelhető meg. A folyamatosan forrósodó víz – amikor eléri a gőzzé válás hőmérsékletét – legyőzve a nyomást, elemi erővel lökődik fel a szabadba, amíg újra ki nem egyenlítődik a „rendszer” nyomása. Ez a körforgás addig tart, míg van elegendő hőmennyiség.

A VÖLGY HELYI, orosz neve „Dolina Gejzerov”. A nyírfák és berkenyebokrok áthatolhatatlan vadonja miatt sokáig csak néhány szőrmevadász ismerte a nehezen járható völgyet. Elsőként egy vulkánokat vizsgáló kutatócsoportnak sikerült eljutni ide. Komolyabb kutatásokba négy évvel később kezdtek, amikor kiderült, hogy a hat kilométer hosszú völgyben több száz szökőforrás létezik, melyek más ritmusban és időpontban működnek. A legnagyobb az „Óriás” becenevet kapta, tölcsérének átmérője 1,5-3 méter közötti, két-három óránként tör ki, és erejét bizonyítja, hogy két percen át tartja az ötven méteres magasságot. Sok más vulkáni utóműködés is megfigyelhető itt, például fumerolák, szolfatárák, iszapfortyogók. A helyeket a földre lerakott fapallókon lehet megközelíteni. Megéri megvárni egy-egy „gőzfeltörést”, melyek látványos, és mókás hangeffektusokkal járnak.

Zongoraest a világ végén
BÚCSÚNAPUNKON ellátogatunk egy nem mindennapi zeneművészhez, aki egy farmon gazdálkodik Petropav-lovszk-Kamcsatszkij külvárosában. Bár zongoraművész, gitáron is remekül játszik. Farmjának udvarán alkalmanként estet ad külföldieknek. Egy tó partjától nem messze áll jurtaszerű sátra, amelyben tűz ég, és a terített asztal melletti állandó tartozék egy ütött-kopott fekete zongora. Művészünk arról híres Kamcsatka-szerte, hogy közönséges gyógynövényekből egészséges, tápláló és finom salátákat készít. Az est trükkös bemutatóval kezdődik: egy vodkás üveg tartalmának fele a tábortűzben végzi, hogy a másik fele a „mester” speciális gyógynövény kotyvalékából töltődjön fel. „Nagy Medve” – ahogy magunk közt elnevezzük – háromszor mond tósztot, s nem csoda, ha a harmadik koccintás után már fel sem tűnik a tűz maró füstje, sőt, a saláták is egyre finomabbak. A tósztok között fantasztikus zongora futamokkal szórakoztat bennünket, máskor virtuóz gitár szólamok, vagy jól ismert régi orosz dalok váltják egymást.

KISVÁRTATVA hangulatos „keleti” sürgés támad, s mint a csapat vezetőjének, nekem is le kell vezényelnem vagy két köszöntőt, így már meg sem lepődöm, hogy frissen érkezett, azt estre meghívott hegyi vezetőnk, Anatolij a tűz körül vígan ropja a „bugit” egyik magyar lányunkkal. A jobb napokat látott zongora mélyéről újabb vodkás üveg ugrik elő, később már a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű magyar népdalt énekeljük orosz zongorakísérettel. S búcsúakkordként Nagy Medve fényképes könyvébe – sok más náció mellé – végül beírjuk neveinket. A buszra szállásnál néhányan már elvétik a lépcsőt, s mire a szállodához érünk, a csapat java békésen hortyog. Nem is árt a kábulat, hiszen a beláthatatlan kimenetelű helikopteres visszaút még előttünk áll.