BÁRMENNYIRE is meglepő, Irán ma a világ egyik legérdekesebb, legelegánsabb és a legtöbb igazi meglepetéssel szolgáló úti célja. Még e cikk elején el kell oszlatnunk néhány, leginkább félreértésen alapuló tévhitet Iránnal kapcsolatban. Az első az, hogy Irán lakosainak nagy része nem az arab néphez, hanem a perzsához tartozik (kisebb része pedig az azerihez). Irán hivatalos nyelve ebből következően a perzsa (fárszi) és nem az arab. A félreértés talán azon alapulhat, hogy egyrészt Iránban is arab írásjelekkel írnak (jobbról balra), másrészt az ország hivatalos vallása is az iszlám, csak úgy, mint a tőle délre és keletre fekvő arab államoké. Ez a két tény egy külső szemlélő számára magától értetődő, így azonnali kategorizálást jelenthet arab szomszédai mellé.

MINDEKÖZBEN pedig a perzsa emberek külsőleg is teljesen mások, mint az arabok: a perzsák gyökerei a Kr.e. I. évezredre vezethetők vissza, így ma közel három évezredes kultúrával rendelkeznek, míg az arabok valójában csak a Kr.u. VII. században ébredtek öntudatra, Mohammed próféta megjelenése után.

A MÁSODIK tévhit az, hogy Irán a terroristák országa és ezért veszélyes. Az igaz lehet, hogy Iránt ma nem a legmegfelelőbb emberek kormányozzák, de terroristáknak azért nem nevezhetjük őket. A perzsa nép nagyon is művelt és tisztában van változtatni való helyzetével. Az iráni biztonságról pedig annyit, hogy ha valaki az utcán elhagyja pénztárcáját, akkor biztos lehet benne, hogy perceken belül utána hozzák, méghozzá sértetlenül.

Liberális Gilan
A BUDAPESTI vízumbeszerzéshez képest a török-iráni határon teljesen zökkenőmentes volt az áthaladásunk. Ezt talán annak is köszönhettük, hogy a határőrök tisztelik az európaiakat, mert ritkán ugyan, de tőlük kapják – megvesztegetés címén – a heti alkohol adagjukat. Az Iráni Iszlám Köztársaságban ugyanis alkoholtilalom van. Persze azért egyáltalán nem ajánlatos alkoholt bevinni Iránba, mert még a mai napig is több európai sínylődik sivatagi börtönökben az alkoholtilalmi szabályok súlyos megsértése miatt.

ÍGY, TÖRÖKORSZÁG felől érkezve az első valódi turista látványosság meglepő módon nem egy türkizkék mecset, hanem egy hangulatos örmény templom, a Kara Kelisza, ami azeriül Fekete templomot jelent. Az épület az Iránba menekült örmények legszentebb helye, és minden év június 19-e körül itt tartják meg Szent Tadé (Krisztus egyik tanítványa) ünnepét. A templom megtekintése után logikus lett volna, ha útitársaimmal Tebrizen keresztül egyenesen Irán fővárosába, Teheránba vesszük az irányt. De mi kitérőt tettünk az északi Gilan tartományba, amely a mai napig a főváros és Iszfahán városa mellett Irán legszabadabb (értsd: vallásmentesebb) országrészei közé tartozik.

ÉSZAK FELÉ kanyarodva érdemes volt előbb megállnunk Ardabil városában, és megtekintenünk a szafavida dinasztia megalapítójának, Sejk Szafi-od-Dinnek a mauzóleumát és a temetkezési komplexumban található, egyedi hangulatú könyvtárszobáját. Gilan tartomány fő látványosságához a Kaszpi-tenger és a hegyek mellett a helyi emberek is hozzátartoznak. Rast városában hamar megismerkedtünk Ali Rezával (a valódi neve nem ez – az ő személyes biztonsága miatt megváltoztattuk), aki a város egyik illegális valutaváltója. Iránban a valutaváltás a kockázat ellenére jó üzlet a helyieknek, mert a hivatalos és a feketepiaci árfolyam között – a kormányzat pénzügyi reformjai ellenére – továbbra is nagy a különbség. Ali Reza, miután beváltotta gyűrött dollárjainkat, meghívott minket a családjához és mesélt az iszlám forradalom előtti időkről, amikor még a sah uralkodott Iránban.

A SAH IDEJÉN Iránban a nőknek nem kellett lefátyolozniuk magukat, nem volt alkoholtilalom, és nem csak vallásos zenét lehetett kapni a lemezboltokban. 1979 óta viszont minden nőnek kötelező fátyolt viselni, ha az utcára lép, habár a teheráni lányok már alig tartják be ezt a törvényt. Alkoholt csak illegálisan (szeszfőzdékből vagy külföldről) lehet szerezni, és „vallástalan” popkazettákat is csak pult alól adnak. Miután még jobban összebarátkoztunk Ali Rezával, meghívott minket egy titkos esküvőre. A menyegző illegális volt, ezért egy garázsban tartották. A nők nem viseltek fátylat és együtt táncoltak a férfiakkal. Üdítős üvegből ugyan, de a helyi, titokban kotyvasztott vodka is előkerült.

AZ ESKÜVŐ utáni napon mi hívtuk vissza Ali Rezát egy sült bárányos ebédre az 1000 méter magasan fekvő festői Maszule városkájában. Ez a kis település Irán legkevésbé iráni kinézetű városa: a házak egymás tetejére épültek a domboldalban, és állandó köd veszi őket körül. Giláni élményeinket végül a Csalusz-Teherán úttal koronáztuk meg, amely az Elborz-hegységen vezet keresztül, az 5671 méteres Demavend mellett, érintve egy hatalmas víztározót, ahol a teheráni elit előszeretettel vízisíel.

Teherán tornacipőben
TEHERÁN semmiképpen sem nyerne egy „Közel-Kelet legszebb fővárosai” versenyen. Túlzsúfolt, szmogos, de azért néhány igazán értékes látnivaló is el van rejtve benne. Ilyen a Nemzeti Múzeum óperzsa szobraival és domborműveivel, valamint a világon egyedülálló Ékszermúzeum, ahol a híres, a történelem viszontagságait túlélt, úgynevezett Pávatrón található. Az 1798-ban épített trónt 26733 drágakő ékesíti. Megtekintése csak rendkívüli biztonsági intézkedések mellett lehetséges: a trón a múzeum földalatti szintjén van, ahova csak táska és fényképezőgép nélkül szabad lemenni. Egy rossz mozdulatra azonnal megszólal a riasztó és a trónt hirtelen egy acél oszloperdő veszi körül.

A MÚZEUMOK látogatása után Észak-Teherán kellemesebb, parkosabb kerületeiben sétálva bepillantást nyerhettünk a mai Irán furcsa társadalmi berendezkedésébe. A fiatal lányok itt farmerban és tornacipőben járkálnak az utcán,
divatos ballonkabátot használva csa-dorként. Kendőjük nem sokat takar az arcukból, egyes éttermekben pedig már meg sem követelik ennek viselését, csak ha ellenőrzést tart a vallásrendőrség. A fiatalok szabadon interneteznek és a legújabb amerikai és európai slágereket hallgatják. Észak-Teheránban az idősebbek között is akadnak, akik nem tisztelik túlzottan a jelenlegi politikai berendezkedést: egyesek még a sah arcképét is kifüggesztik nappalijukban.

Iszfahán
AZ IRÁN KÖZÉPSŐ és déli részén fekvő városok közül Iszfahán esett először utunkba. Ez a város volt Perzsia fővárosa a XVI-XVII. században, Abbász sah uralkodása idején. Ekkor kapta a „Világ fele” becenevet. Abból a rengeteg lenyűgöző épületből, amelyet Abbász sah építtetett, ma még nagyon sok áll, de ennek ellenére csak halvány benyomást kaphatunk arról, hogy milyen lehetett a város fénykorában. Iszfahán központja az Imám Khomeini tér, régi nevén a Naqs-e Dzsahan tér. Az 500 méter hoszszú és 160 méter széles tér a pekingi Tienanmen tér után a világ második legnagyobb épületekkel körbevett tere. Ezt az 1612-ben épített teret jelenleg ajándékboltok és teaházak veszik körül, de mindegyik oldalán áll egy-egy híres épület: északon a bazár; nyugaton az Ali Kapu palota, ahonnan az uralkodók a tér történéseit nézték; keleten a remek mozaikokkal díszített, udvar nélküli Sejk Lotfollah mecset (személyes kedvencem) és délen az Imám mecset, régi nevén Sah mecset.

EZ UTÓBBI LÁTHATÓ minden Iránról szóló könyvborítón. Az 1638-ban befejezett mecsetet 26 évig építették a türelmetlen Abbász sah uralkodása idején, és érdekessége, hogy minden órában (a napfény beesési szögétől függően) más-más színben tündökölnek a mázas csempékkel díszített falak és termek. Az „Imám tér-érzés” egyébként csak akkor lesz teljes, ha naplementekor csatlakozunk a helyiekhez, és együtt piknikezünk, teázunk és vízipipázunk velük.

ISZFAHÁNT nem hagyhatjuk úgy el, hogy ne sétálnánk egy nagyot a Zayandé folyó valamelyik partján, és ne mennénk át néhányszor Iszfahán nevezetes hídjain. Az egyik leghíresebb e hidak közül a XVII. század legelején épített Sziosze pol, ami annyit jelent perzsául, hogy „33 ívű híd”. Iszfahánban több hetet lehetne eltölteni, de nekünk sajnos pár nap után tovább kellett állnunk ebből a vidám, fiatalos hangulatú városból. De felesleges volt bánkódnunk, hiszen egy igazi oázisvárosba vezetett utunk: Jazdba.

Jazd és a zoroásztriánusok
A RÉGEN CSAKNEM kizárólag zoro-ásztriánusok lakta Jazd városában ma már alig találhatjuk meg Zoroászter követőit. Ezt a vallást az iszlám a X. századra kiszorította Iránból, de előtte hatalmas népszerűségnek örvendett. Mivel a zoroásztriánusok az elemek tisztaságában hisznek, hogy ne szennyezzék környezetüket, halottaikat nem földelik és nem is égetik el, hanem kirakják a Hallgatás tornyaiba, a városon kívülre, hogy a keselyűk falják fel őket, és így kerüljenek vissza az élet végtelen körforgásába. A tornyokon kívül Jazd óvárosáról és a Péntek mecsetről is híres. Az óvárosban rengeteg tradicionális módon épült régi házat találunk, majdnem mindegyiken van úgynevezett széltorony, amely a nyári hőségben összeszedi a kis fuvallatokat és betereli a nappaliba. Ősi légkondicionáló, ahogy a helyiek mondják.

JAZD MEGLÁTOGATÁSA után nagy nehezen tudtunk csak tovább indulni délre, az óperzsa emlékekhez. A nehézség abból fakadt, hogy a helyi buszokra minden jegy több napra előre elkelt, így taxit kellett szereznünk. A közel 200 kilométeres utat semmilyen autótulajdonos nem akarta vállalni, de végül a dollár vásárlóereje mégis megtette hatását: fejenként 9 dollárért szereztünk egy kényelmes zöld taxit, egy középkorú, nagydohányos és keveset beszélő sofőrrel.

Ősi Perszepolisz
LEGELŐSZÖR Naqs-e Rosztam esett útba: ez az a hely, ahol mindenki ráébred saját miniatűr voltára. Dareiosz és Xerxész végső nyughelyét ugyanis hihetetlen méretű kereszt alakban vájták a sziklákba. A hely további érdekessége, hogy pár évszázaddal később a szászá-nidák a sírok alá vésték domborműveiket önmaguk dicsőítéséről: az egyik például Sahpur szászánida király győzelmét ábrázolja Valerianus római hódító felett. Örökre Naqs-e Rosztamban nyugszanak tehát az óperzsa királyok, de hol éltek haláluk előtt? Természetesen Perszepoliszban, néhány kilométerre délre, egészen addig, amíg Nagy Sándor fel nem gyújtatta várost. Mivel Perszepolisz építményeinek jó része fából készült, a város néhány óra leforgása alatt leégett. A kőépítmények és díszítőelemek azonban megmaradtak – az újkor utazóinak legnagyobb örömére.

MA EZ AZ ŐSI VÁROS Irán legnagyobb turistacsalogatója. És bizton állíthatom, hogy nem csalódik senki, aki veszi a fáradságot és ellátogat ide. Mert nem csak a britek által nagy kegyesen itt hagyott domborművek, oszlopok és szobrok – melyek talán túl nehezek voltak a gyarmatosítóknak, hogy elvigyék – nyűgözik le az idelátogatót, hanem maga a romváros hangulata is. Perszepolisz létét valójában semmilyen gazdasági vagy politikai érvvel nem magyarázhatjuk, egy hatalmas palotaváros volt, amely leginkább az óperzsa dinasztia reprezentatív eseményeinek adott otthont. Ilyen alkalom lehetett az újév, amikor a birodalom minden részéből idesereglettek a különböző népcsoportok képviselői, hogy ajándékaikat átnyújtsák a nagykirálynak. Manapság főleg az ilyen eseményekről készült domborműveket csodálhatjuk meg Perszepoliszban.

PERZSIA rövid utazásunk alatt sokkal több élményt adott nekünk, mint amennyire számítottunk. Az biztos, hogy a világ sokkal, de sokkal szegényebb lenne a perzsa kultúra nélkül, és aki egyszer veszi a bátorságot és a fáradságot, hogy megismerkedjen ezzel a kultúrával, bizonyos, hogy örökre rabja marad az egykori Perzsiának. Innen nézve a nagypolitikát, bizony felejthető „a gonosz tengelyéről” szóló Bush-kampányszöveg is.