A HATALMAS fekete mozdony és a szépen helyrehozott vagonok hosszas vonatfütty közepette, egy elegáns öregúr komótosságával pöfögnek be az állomásra. Az izgatott gyermekzsivaj, az „Odanézz, ott jön!” és az „Ugye felszállhatok a mozdonyba is!” felkiáltások, no meg a hangosbemondó harsogása miatt kicsit nehezemre esik átadni magam a várva várt élménynek. Szerencsémre azért a Nyugati pályaudvar látványos, és nagyjából a mozdonnyal egyidős fémszerkezete, a magasba szökő sűrű gőz és a régi vonatkocsik látványa segítségemre van. Egy pillanatra behunyom a szemem, hogy az újból felharsanó vonatfüttyel a fülemben megpróbáljam elképzelni, milyen is lehetett a pályaudvar úgy százharminc évvel ezelőtt. (Ekkor, 1875-ben készült el a Nyugati pályaudvar általunk is jól ismert, impozáns épülete, amely a korábbi kis „indóházzal” ellentétben már képes volt az 1846-ban indult, s attól fogva folyamatosan növekvő vasúti forgalom lebonyolítására.)

AZ ÉPÜLET előtt lovaskocsik parkíroznak, az inasok nagy gonddal rakodják le róluk a poggyászokat. A „négyes-hatos” villamos és a gépkocsik helyett lóvasút viszi az utasokat, az autózúgás és a nagyváros jellegzetes zajai helyett lópatkók csattogása, fiakkerek zörgése jut csak be az állomás elegáns épületébe. A vágányokon már várakoznak a különböző égtájak felé készülő vagonok, nyugalommal tűrik, míg „gyomruk” csomagokkal, ládákkal és sürgölődő utasokkal telik meg. Hosszú szoknyák sietős suhogását, a vagonok felé igyekvő cipellők kopogását hallani, cilinderes, és sétapálcás úriemberek szívják komótosan szivarjukat az első osztályú, bársonyüléses kocsik lépcsőinek tövében. Fiatal párok búcsúzkodnak egymástól illedelmesen, nyalka tisztek hajbókolva csókolnak kezet a piruló kisasszonyoknak, akik finom keszkenőjükkel láthatatlan könnycseppeket törölgetnek arcukról.

DE KI KELL NYITNOM a szemem, s így ismét a jól ismert Nyugati pályaudvaron állok, körülöttem a nyüzsgő, nagyvárosi tempóval. Természetesen hosszú farmernadrágot viselek, a kezemben pedig kecses napernyő helyett a mobiltelefonomat szorongatom. Végül is, 2004-et írunk! Az aszfaltot itt-ott rágógumi foltok és igénytelenül eldobált, laposra taposott cigarettacsikkek csúfítják, s éppen csak el tudok ugrani egy csomagokat szállító, elektromos kisautó elől. A zsibongó gyereksereg és szüleik már felszálltak a kocsikba, s mivel a gőzmozdony szorgos füsteregetéssel készül az indulásra, nekem is sietnem kell, ha nem akarok lemaradni a nosztalgiautazásról.

AZÉRT MIKÖZBEN a vaslépcsőkön a kocsira kapaszkodom, kivételesen hálás vagyok a sorsnak, hogy nem földet súroló szoknyát és finom szatén cipellőt viselek. A helyemet elfoglalva azonban picit elszontyolodom: most viszont hiányzik a korhű kosztüm, és rendkívüli módon zavarni kezd zizegős széldzsekim, suta edzőcipőm. Úgy érzem, cseppet sem illek a díszletek közé. Mikor azonban a hosszú vonatfütty jelzésére megindulnak alattunk a kerekek, sóvárgásom a magasba szökő füsttel és gőzzel egyszerre szerteszét foszlik. Az ülésemül szolgáló fapad a látszat ellenére viszonylag kényelmes, a mennyezetről formás, korabeli lámpa csüng alá, s a kocsi összes régi kelléke nyomban viszszaröpít dédapáink korába. De az újabb múltidézés helyett inkább gőzősünk felderítésére indulok.

ÖRÖMMEL fedezem fel, hogy szerelvényünk nem csak olyan egylégterű, puritán kocsikból áll, mint amilyenben én kaptam helyet. Van itt fülkés vagon is, méghozzá nem csak az első osztályú utasok számára. A két kategória közötti különbség persze jól érzékelhető, s legszívesebben én is a vörös bársonyüléseseket választanám, az ablakokban lógó bájos kis függönyökkel. Éppen az étkezőkocsi felé tartok, amikor keménykalapos, elegáns kalauzba botlom. Tőle tudom meg, hogy a vonaton postakocsi is van, korhű ruhába bújt postásokkal, s hogy ha szeretném, akár az óriási mozdonyba is felkapaszkodhatok egy kicsit „masinisztáskodni”.

ILYEN LEHETŐSÉGET persze nem hagyhatok ki. Odafent rengeteg gépolaj, számomra átláthatatlan mennyiségű műszer és hőséget okádó kazán fogad. Zötykölődés közben tülkölhetek is egy keveset, s még az sem szegi jókedvemet, hogy egy óvatlan mozdulattal a fél oldalamat a mozdony olajos falához dörgölöm. Szerencsémre az alagút már ismét a helyemen ér utol, s a mélységes sötétségben azonnal átérzem Agatha Chritstie ihletettségét: ilyen hosszú feketeségben bizonyára bármi megtörténhetett a múlt század vonatútjain – ha máshol nem is, az írónő fantáziájában.

A NAGYJÁBÓL két órás utazás hamar véget ér, az ablakból már látszik is a végállomás kis épülete, előtte a visszaútra készülődő utasokkal. A peronon ácsorgók egy része csak a látvány kedvéért zarándokolt ki az állomásra, s éppen kicsinyeinek magyarázza a gőzmozdony működését. Érkezésünkkor mindenki mosolyog, mintha valamiféle fertőző vidámságot hoztunk volna magunkkal a fővárosból. Pillantásom a szomszédos vágányon álló hipermodern vonatra téved. Küllemétől – mely mintha a jövőből származna – még erősebben uralkodik el rajtam a nosztalgia-hangulat, s már biztos vagyok benne, hogy egy kellemes esztergomi séta, egy csésze zamatos capuccino és a kihagyhatatlan látnivalók felkeresése után nem az áramvonalas piros csodával, hanem ismét a gőzmozdony vontatta szerelvénnyel utazom haza, hogy beszámoljak a múltban tett látogatásomról.