Bamako
JÓ HELYEN JÁRUNK? – nézünk egymásra útitársaimmal. Árnyas fasor, széles, hepehupás földúttal, kétoldalt málló vakolatú házak, gazos udvarok rozsdás kerítéssel, néhol az ablak is be van törve. Meleg van és csend. A fák alatt gyümölcsárusok, az egyik ház előtt egyenruhás őr, a falon megkopott tábla, rajta a felirat: Oktatásügyi Minisztérium. Először úgy tűnik, eltévedtünk és valahol a külvárosban járunk, pedig nem. Ez Bamako kormányzati negyede, ahol minden második épület minisztérium vagy kormányhivatal, s ahol mi éppen egy múzeumot keresünk.

ILYENEK az első napjaim Fekete-Afrikában. Még nem tudok különbséget tenni egy város jó és rossz negyede között, még nem tudom, hol kell félni és hol nem, még minden egyforma. Heteknek kell majd eltelnie, amíg biztonsággal indulok el egy nagyváros felfedezésére, amíg meglátom egy utcán, hogy szegények lakják-e, vagy tehetősek, s tudom, hogy végigsétálhatok-e rajta, vagy jobb visszafordulnom. Szerencsére a Niger partján fekvő 700 000 lakosú Bamakóban, Mali fővárosában nincs mitől tartanunk. Neve az egyik útikönyv szerint krokodilfolyót, a másik szerint a krokodil fészkét jelenti. („Bama” krokodilt, a „Mali” szó vízilovat jelent – az országban használatos 42 nyelv valamelyikén.)

AFRIKÁBÓL mindannyiunkban él valamilyen kép. Kinek a Siccből, kinek a Rejtő-könyvekből, vagy a menekülttáborokban éhezőkről készült riportokból, a kábeltévék természetfilmjeiből. Ugyanakkor az egyes afrikai országokról külön-külön nincsen képünk. Például arról, milyen Szenegál vagy miben más Burkina Faso mondjuk Elefántcsontparthoz képest. Első látásra talán nincs is köztük semmi különbség. Idő kell hozzá, míg észrevesszük a sajátságokat, de hát egy utazás izgalmát éppen a felfedezés öröme adja.

A TURISTÁK által kevésbé látogatott Nyugat-Afrika különösen alkalmas terep a felfedezésekre. Engem például már az is meglepett, hogy a Dakarból Bamakóba vezető nemzetközi főút egy egysávos földút, néhol csak egy keréknyommal, amelyen naponta mindössze 3-4 teherautóval találkozik az ember. Az ország nyugati felén – Szenegál felől érkezve – hatalmas, füves-ligetes szavannákat találunk, helyenként a bozótosból kimagasló óriási baobabfákkal. Olyan e vidék, mint a legszebb természetfilmekben. Mindössze egy hónappal az esős évszak után még minden zöld, csak éppen állatot nem lehet látni sehol. Nem csak hogy nem látni, de nem is hallani. Mikor esténként sátrat verünk, és hallgatózni kezdünk, hogy meghalljuk az oroszlánok vagy legalábbis a sakálok üvöltését –, ahogy az ugye minden rendes útleírásban lenni szokott –, csalódva vesszük tudomásul, hogy itt bizony már nincsenek vadállatok. Pedig hely lenne bőven, hiszen Mali körülbelül tizennégyszer akkora, mint Magyarország, és mindössze 11 millióan lakják.

DE AKAD EGYÉB meglepetés is. Bár többször olvastam arról, hogy Afrikában csak a nők dolgoznak – meg a gyerekek (!) –, míg a férfiak idejük nagy részét alvással, kártyázással, jobb esetben alkalmi idegenvezetőként, vagy vándorárusként turisták zaklatásával, koldulással, útonállással töltik, mindezzel szembesülni mégis annyira mellbevágó, hogy rövid csodálkozás után magamat is meglepve harcos feministává leszek. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy a nők általában zavarbaejtően kedvesek és szépek – persze nem európai fogalmak szerint szépek, bár ilyen is akad –, vidám, színes ruhákban járnak, míg a férfiak gyakran erőszakosak és tolakodóak. Ugyanolyan tipikus látvány a hátára kötött kisbabával kapáló, vizet hordó vagy mozsárban kölest őrlő nő, mint az árnyékos nyugágyban alvó férfi. (Amikor egy, a szegénységről panaszkodó és a gazdag fehérekre irigykedő fiatal férfit szembesítek ezzel a „népszokással”, a hagyományokra hivatkozik: a férfiak feladata a vadászat és a család védelme a vadállatokkal szemben – mondja. Azon kívül az esős évszakban a férfiak is dolgoznak a földeken, nemcsak a nők – teszi még hozzá. Kétkedve hallgatom – a város egyik kellemes kerthelységében sörözgetünk –, és a néptelen szavannákra gondolok.).

BAMAKO egyébként jó hangulatú, barátságos város, egyszerű, alacsony házakkal és élettel teli, nyüzsgő utcákkal. Miután a Nigert nem szabályozták, így jelentős a vízszint-ingadozás. A folyó partja elhanyagolt, ez a legszegényebbek ideiglenes lakóhelye. A belváros a folyótól távolabb fekszik, legfőbb látnivalói közé tartoznak a piacok. Aztán akad néhány jó etnológiai múzeum is, és persze ne feledkezzünk el a remek mali zenéről sem, amelynek ütemére esténként számos zenés klubban és kerthelységben lehet táncolni.

Djenne, Mopti és a Niger
DJENNE, az egyik legrégebbi afrikai város világörökség. Egy szigeten fekszik, a Niger legjelentősebb mellékfolyója, a Bani partján. Híressége a világ legnagyobb, agyagból készült építménye, egy 18 méter magas, 1460-ban épült mecset, amelyet minden esős évszak végén restaurálnak. Csak hívők látogathatják.

DJENNE városát középkori hangulat lengi be: valamennyi ház agyagból készült, az utcák közepén folyik a szennyvíz, a főtéren hétfőnként színes piac alakul, sok emberrel, de kicsi választékkal. (Feltűnőek a fekete hegyekben álló, legyektől körülvett, átható szagot árasztó szárított halak.) A turisták legkényelmesebben a környékbeli házak tétjéről bámészkodhatnak, némi térítés ellenében. További érdekesség egy tradicionális helyi csónakban – más egyébként sincs – tett hajóút a Bani folyón. Ezt mi sem hagyhatjuk ki: a 100 kilométerre fekvő Moptiig hajózunk, ahol a Bani beleömlik a Nigerbe. A folyópart végig sivatagos, itt szinte semmi sem terem, mégis sok falut látni útközben.

AZTÁN SZMÜGYRE vehetünk egy színes jelekkel sűrűn telefestett sziklát, ahol a tizenéves fiúk beavatási szertartását és körülmetélését szokták végezni. Majd egy különös, falak nélküli, szalmával és kövekkel vastagon fedett építményt (togu-na) látunk, a falu öregjeinek, a vének tanácsának találkozóhelyét. Mint megtudjuk, a tető azért olyan alacsony és nehéz, hogy az öregek ne tudjanak fölállni és összeverekedni, ha összevesznének.

EGY MÁSIK FALUBA – neve Amani – nem megyünk be, mert a település arról híres, hogy az esős évszak végén a jó termés érdekében embert áldoznak. Minden évben más-más család kerül sorra, hogy egy tagját fölajánlja a falunak. Ezt azonban megválthatják azzal, ha elkapnak egy rossz időben arra járó idegent, és őt áldozzák fel. Így aztán a szomszéd falvak lakói az esős évszak idején messze elkerülik Amanit. Ahogy elhaladunk a falu mellett, bennünket is barátságtalan tekintetek követnek az ablakokból és a kerítések résein át.
Az éjszakát az egyik lapos ház tetején töltjük. Kellemes nyári este van, a távolból dobolás, szamárordítás és ének hangzik, mégsem alszunk jól. Az itteni kakasok ugyanis egész éjszaka kukorékolnak. A mi udvarunkban is lakik egy jótorkú példány. Reggel még sötét van, mikor ismét dobolást hallani. Hamar kiderül, hogy az asszonyok törik a kölest hatalmas famozsarakban.

DÉLUTÁN az egyik falu mellett helyi piacra bukkanunk: talán kétszázan lehetnek a hatalmas fák alatt. Krumplit, hagymát, kölest, földimogyorót és kölessört árulnak, ez utóbbit rögtön meg is kóstolom. (Nyugat-Afrikában egyébként két tradicionális helyi ital létezik: a pálmabor és a kölessör.) Nagy, félbevágott tökben erjed vagy húszliternyi sárgásbarna színű, langyos, édeskés folyadék, ami ízre leginkább a mustra emlékeztet. Vásárolunk kóladiót is, ami ugyan keserű, de errefelé kedvelt ajándék, ha az ember vendégségbe megy. Itt, a piacon találkozom először a nyugati civilizáció jelével is: egy nagy Maggi-levespor reklámmal. (Később langyos kokakólát is iszom egy „hotelben”.) Út közben a helyi táncokban is gyönyörködhetünk: szintén dogon nevezetesség a jelmezbe öltözött és hatalmas faragott maszkokat viselő férfiak előadása.

Timbuktu
A TIMBUKTUI kirándulást némi izgalom előzi meg. Két héttel előttünk egy osztrák filmes csoportra rablók támadtak a visszafelé vezető úton. A három jeep közül az utolsóra rá is lőttek. A sofőr és a helyi idegenvezető meghalt, a fehéreket kirabolták. Így aztán a British Foreign Office minden turistát eltanácsol a timbuktui kirándulástól, s persze a mi utazási irodánk sem vállalja a kockázatot. A csoport egyik fele menne, a másik maradna. Végül így is lesz. Mi, akik továbbmegyünk, aláírunk egy nyilatkozatot arról, hogy a saját felelősségünkre tesszük meg az utat.

TIMBUKTUBA két út visz Moptiból: egy nagyon rossz, göröngyös, homokdűnés és mocsaras földút, valamint egy még rosszabb, csak időszakosan járható, útnak nem is nevezhető állatcsapás. Biztonsági okokból az utóbbin megyünk három jeep-pel, a 400 kilométer hosszú távot napkelte és napnyugta között szeretnénk megtenni. Sofőrünk egy tizenéves gyerek, aki szemmel láthatóan akciófilmekből tanult vezetni, a másik autót egy langaléta néger irányítja (egyike a két túlélő sofőrnek az osztrákok konvojából), aki félelemmel tekintget hol a bokrok közé, hol a visszapillantó-tükörbe. A harmadikkal nem lenne baj, azon kívül, hogy maláriás (a harmadik nap végére 40 fokos láza lesz, és többször meg kell állnunk, mert nem tud tovább vezetni, ilyenkor a kormánykerékre bukva pihen 15-20 percig.) Érthető módon egyikük sem akar leghátul menni, s ennek nyaktörő versengés lesz az eredménye: 60-80 km/h-s sebességgel rodeózunk a bokrok, dűnék és a nomádok legelésző állatai között. Mi, turisták jobban félünk a felborulástól, mint a rablóktól, kézzel-lábbal kapaszkodunk a platón amibe csak tudunk. Délután négy óra körül lehet, mikor elérjük a Nigert, illetve a folyót övező hatalmas mocsarat, az úgynevezett belső deltát, ahol időnként a vízben tengelyig gázolva keresgéljük az utat. A komp a víz közepén, több száz méterre a parttól „köt ki”, így az út utolsó 500 méteres szakaszát félméteres víz borítja, úgyhogy helyi halászok futnak a vezérkocsi előtt, így mutatva az utat.

TIMBUKTU egyébként 15 kilométerre fekszik a Nigertől, mégis, az embernek az az érzése, hogy a sivatag közepén fekszik. Valójában ott is van, a Szaharát északról átszelők számára ez az első város a déli oldalon. Timbuktu csalódást okoz, legendás híre ellenére semmi látnivaló nincs itt. Egy hotel tetején verjük fel sátrainkat – ugyancsak a biztonság kedvéért – és a néger idegenvezető kioktat minket a konspirációs szabályokról: ha kérdezik, akkor azt kell mondanunk, hogy három napig maradunk és Gao felé megyünk tovább. A valóságban két napig leszünk itt, és visszamegyünk Moptiba. Izgalmas. Egyébként is van valami Agatha Cristhie-s jellege a kirándulásnak és a helynek.

TIMBUKTU 30 - 40 000 lakosú város, a házak fele omlófélben, elhagyatottan áll, az utakat vastagon belepi a homok, a sivatag lassan visszafoglalja a várost az emberektől. A középkorban jelentős vallási és kereskedelmi központ volt itt, találunk egy mecsetet a XIV. századból, egy koszos kis múzeumot, piacot, ahol kősót árulnak. Ez utóbbit innen 800 kilométernyire a sivatagban bányásszák, és tuareg karavánok szállítják ide. Útjuk két hétig tart. A város tele van csellengő fiatal néger fiúkkal, akik a turisták pumpolásából élnek. Mikor ebéd után kilépek a hotel ajtaján, öten is felugranak az árnyékból. Némi szóváltás és dulakodás után a győztes hozzám csapódik, és aznap estig már nem is tudok megszabadulni tőle. Alinak hívják, mutogatja a nevezetességeket, aztán magáról és a családjáról mesél. Mindenhova velem jön, az egyetlen internetes bódéban mellém ül, megvárja míg elintézem a levelezésemet, majd visszakísér a hotelig. Szeretnék egyedül vacsorázni – a csoport többi tagja éppen tevegel –, ezért elbúcsúzom tőle, bemegyek a főbejáraton, majd kilopózom a hátsó ajtón, ahol azonban már vár rám Mohamed, a tuareg árus. Jön velem az étterembe, mellém ül az asztalhoz, nézi ahogy eszem és közben beszél hozzám. Arról, hogy a tevekaravánok csak éjszaka mennek, a csillagok után tájékozódva, és nappal pihennek. Hogy egy karaván 50-80 tevéből áll, amit 7 tuareg hajt, hogy Marokkóba 52 nap az út, Algériába 26; hogy innen ékszert, onnan datolyát hoznak, cserébe szövetet visznek vagy sót, és így tovább. Vacsora után visszakísér a szállodába, ahol Ali üldögél a hallban, másik 15 naplopó, árus és önjelölt idegenvezető társaságában. Ali, mint személyes tulajdonát vesz vissza engem Mohamedtől, a többiek ezúttal nem is mernek próbálkozni: estére már minden turistának megvan a gazdája.

MÁSNAP HAJNALI kelés után – a rablók megtévesztésére – még sötétben távozunk. Visszautazunk Moptiba, 400 kilométeren át, 60 km/h-val a bozótosban, kis híján a nyakunkat törve. Minthogy a városban nem sikerült ennivalót kapnunk, egész napra csak száraz kenyér, egy fej vöröshagyma, visszataszító kinézetű mogyoróvaj és egy doboz romlott mackósajt jut tizenötünknek. Megkönnyebbülés és otthonos érzés fog el bennünket, amikor alkonyatkor a dűnék között felbukkannak Mopti piszkos agyagházai.