AFRIKÁBAN vagyunk még? – kérdezte egymástól megütközve a repülőgépből a csípős hidegbe kiszálló két amerikai, aki az Egypt Air légitársaság aznapi Addis Abebába tartó járatán rajtam kívül egyedül utazott turistaként. Június vége lévén Kairóban a nyári, poros hőséghez illően rövidnadrágban és pólóban szálltak fel a gépre, itt pedig a 2 200 méteres tengerszint feletti magasságnak köszönhetően 12 fok körüli hőmérséklet fogadott minket. Az etióp főváros új nemzetközi repülőtere hatalmas, modern és ragyogóan tiszta épület, ahol a poggyászkiadás, az országba való beléptetés és a vámvizsgálat is irigylésre méltó hatékonysággal zajlott le.

Egy különös főváros
ADDIS ABEBA a világ harmadik legmagasabban fekvő fővárosához illően reggel még egy irdatlan felhőszakadással is köszöntött. Mikor az eső elálltával végre beutaztam a belvárosba, elsőként a trópusi jelleg teljes hiánya lepett meg. Pulóverekbe és dzsekikbe öltözött helybéliek, és a még beépítetlen telkeken legelésző birkanyájak népesítették be a váltakozva hol szegényes viskókból, hol Kelet-Európát idéző betonmonstrumokból álló várost. A szocialista építészet legimpozánsabb gyöngyszemei a Meszkel téren csoportosultak, a ma az Addis Abeba Múzeumnak otthont adó régi császári rezidencia és a főváros egyik legfontosabb ortodox temploma, a Kidus Istafanos tőszomszédságában. A fő üzleti negyedben megkegyelmeztek még egy hamisítatlan, vörös csillaggal ékesített szocreál hősi emlékműnek is. Etiópiai tartózkodásom bázisául egy a Piazza városrészben levő szállodát választottam. Ez a város egyik legfontosabb bevásárló- és szórakozónegyede, de itt található az a 2-3 kisebb szálloda is, amely az ide egyénileg utazó turisták központja.

GYALOGOS VÁROSNÉZÉSRE indulva gyorsan félretettem a zsebtolvajok miatti aggályaimat. Szembeötlő volt azonban a koldusok nagy száma – ők az ország szinte minden részének elmaradhatatlan színfoltjai, és jelenlétük inkább a jótékonyságot szorgalmazó hagyományos kultúrának, mintsem a tényleges megélhetési gondoknak köszönhető. Látnivalók terén errefelé nincs elkényeztetve az utazó. A legfőbb érdekességnek kikiáltott Nemzeti Múzeum elhanyagolt, poros benyomást keltett, ahol a leghíresebb attrakció a Lucy néven ismert, Etiópiában talált ősember értékes földi maradványai lennének, de ehelyett csak egy gipszmásolat látható. Ennél sokkal izgalmasabb a Néprajzi Múzeum, amely gyönyörű parkban, egy egyetemmé átalakított hajdani császári palotában helyezkedik el. A tárlatot néhány éve rendezték be olasz segítséggel, a pompás gyűjtemény világvárosi színvonalú kiállításon mutatja be az országban élő majd’ 100 népcsoport gazdag kultúráját.

Észak ősi emlékei
ELSŐ ÚTI CÉLOMUL az ország történelmi emlékekben leggazdagabb részét, az északi fennsíkot választottam. Ez a régió többnyire 2-3 000 méteres magasságban fekszik, és itt él az etiópiai lakosság jelentős hányada. A legelésző csordákkal teli zöld, füves fennsík helyenként akár Mongóliában is lehetett volna. Megjelentek azonban a hamisítatlanul afrikai kerek, szalmatetős házikók, melyeket itt „tukul”-nak neveznek. Érdekes a madárvilág bősége is: az ígéretes vacsorának tűnő vadludak és egyéb szárnyasok csapatostul legelésznek a falvak szomszédságában.

A TANA-TÓ PARTJÁN fekvő Bahir Dar Észak-Etiópia talán legnépszerűbb megállója. Ezt elsősorban fekvésének köszönheti, hiszen a Tana-tó nem csak az ország legnagyobb tava és a Kék-Nílus forrása, de szigetein és partjain számos régi kolostor működik ma is, melyeket hajóval érdemes felkeresni. Szerencsére a viszonylag sok érdeklődőnek köszönhetően naponta indulnak ilyen hajóutak a tavon, a kolostorok lakói pedig már régen beletörődtek abba, hogy megszállják őket a kíváncsi látogatók. És bár némelyikbe a nőket még ma sem engedik be, a legtöbb kolostor pazar festményeit és kegytárgyait 20 Birr belépő fejében bárki megtekintheti. A környék másik nevezetessége a Kék-Nílus impozáns vízesése – legalábbis hétvégén, mikor a mögötte levő gátat megnyitják, hogy a folyó vize teljes bőségében zúdulhasson alá.

AZ ÉSZAKI KÖRÚT következő állomása Gonder, egy régi főváros. Központját a mai napig a XVII-XVIII. században épült kastélyok uralják, melyek restaurálása pár éve fejeződött be az UNESCO segítségével. A kastélyokon kívül érdemes még megnézni Fasilidas fürdőjét is, ahol egy hasonló régi épület áll egy többnyire kiszáradt medencében, egy pompás kis ligettel körülvéve, melyben Etiópia több endemikus (csak itt élő) madárfaját is megfigyelhettem. Gonderből vezet a transz-afrikai főút a szudáni határ felé, így innen én is egy szudáni kitérő után folytattam utamat a központi hegyvidék egyik legmagasabb területén átvezető úton az ország leghíresebb látványossága, Lalibela felé.

LALIBELA SZIKLATEMPLOMAIT joggal szokták a híres jordániai Petrához hasonlítani. Az idevezető út rossz minősége miatt azonban ma is kevesebb látogató jut el ide, mint azt Lalibela megérdemelné, de azon kevesek viszont megkülönböztetett figyelemben részesülnek a helybéli koldusok és tolakodó idegenvezetők részéről. Mindezen kellemetlenségekért azonban kárpótolt a 2 600 méter magasan fekvő városka gyönyörű fekvése, sajátos hangulata és természetesen a híres templomok.

LALIBELA TEMPLOMAIT a környező sziklákba vájták 800 évvel ezelőtt, és ezek azóta is imahelyként szolgálnak. Hajnalban hívők lepik el őket, napközben a környező barlangokban remeték imádkoznak, nagyobb egyházi ünnepségek alkalmával pedig a zarándokok serege el sem fér a szűk, labirintusszerű templomokban. Mivel a borsos belépődíj itt is az egyház kasszájába vándorol, a lalibelai papok készségesen mutogatják templomaikat a turistáknak, akikből azonban négy nap alatt mindössze talán tucatnyit láttam itt.

Afar, a vad kelet
ELHAGYVA LIBELÁT kelet felé folytattam utamat, Kombolcha városánál megkezdve a leereszkedést az ország alacsonyan fekvő, keleti sivatagába, Afar államba. Afar Etiópia leggyérebben lakott része, és ennek jó oka van. Az állam területe nagyrészt kietlen pusztaság, elviselhetetlenül forró klímával, ahol az őslakos afar törzsek főként nomád pásztorkodásból, illetve a sóstavakból gyűjtött só kereskedelméből élnek. A bozontos hajviseletű, lengén öltözött afarok vad megjelenését csak erősíti a férfiak által hagyományosan viselt jókora görbe tőr, illetve Kalasnyikov. Az afarok kis kunyhókból álló táborainak látogatása csak helybeli vezetővel ajánlott.

ERREFELÉ AZ ÁLLATVILÁG is más: a sivatagos vidéket struccok, gazellák és galléros páviánok lakják, melyeket a régión átvezető, meglepően jó minőségű útról is gyakran lehetett látni. Ez az út köti össze egyébként Etiópiát a Vörös-tenger eritreai és dzsibuti kikötőivel, dél felé fordulva pedig elérjük rajta az Afar déli részén levő Awash Nemzeti Parkot, melyben a korábban említett fajokon kívül bejza antilopok és – jókora szerencsével – oroszlánok is láthatók.

AWASHTÓL KELETRE újra hegyes vidéken halad az út Kelet-Etiópia két legfontosabb városa, Dire Dawa és Harar felé. Dire Dawa kellemes, európai stílusú város, mely fontosságát a rajta áthaladó, Addist Dzsibutival összekötő vasútvonalnak köszönheti. Látnivaló azonban nem sok akad, így a keletre eljutó utazók többnyire inkább az ősi történelmi emlékekben gazdagabb Harart célozzák meg.

HARAR FALLAL KÖRÜLVETT óvárosa az etiópiai muzulmán közösség szellemi központja, a szűk utcácskák között 90 mecset bújik meg – ma már persze keresztény templomok szomszédságában. Miként a szomszédos Szomáliában és Dzsibutiban, az élet itt is az enyhén kábító hatású qat cserje leveleinek rágcsálása körül forog, s az óváros piacának fele valóban csak qat-kötegeket árult. A régi városrészen kívül Harar fő nevezetessége a „hiénás ember”, aki esténként a városfalon kívül eteti az általa névről ismert foltos hiénákat, néha szájából nyújtva át nekik a húst.

Dél: tavak és fennsíkok
DÉL-ETIÓPIA, ahová a keleti szomszédolásból visszatérve látogattam el, az ország leginkább „afrikai” jellegű tájegysége. Észak-déli irányban kiváló út vezet le egészen a kenyai határig, a Great Rifet Valley-ként ismert hasadékvölgyön át, amelyben több festői krátertó sorakozik.

A TAVAK KÖZÜL KETTŐ az Abiata-Shala Nemzeti Park része, ahol a sekély Abiata-tó 300 000 flamingónak nyújt otthont – a távolból olyan, mintha rózsaszín gyűrűt vonnának a part köré. Innen már nincs messze Awassa városa, mely a Déli Népek Állama fővárosa egy újabb festői tó partján. A déli országrész fő látnivalója, az Omo-völgy keleti oldala. Az ott élő hamer és murszi törzsek azonban annyi terepjárós túrával érkező turistát vonzanak a Jinka és Turmi körüli régióba, hogy nekem semmi kedvem nem volt csatlakozni hozzájuk. Inkább azt terveztem, hogy majd az Omo-völgy jóval kevésbé ismert nyugati oldalát próbálom meg elérni Nyugat-Etiópiából.

INKÁBB A BALE-HEGYSÉG Nemzeti Parkot tűztem ki következő úti célomul. Ez a park a Rift Valley-től keletre emelkedő hegyekben magába foglalja a Sanetti-fennsíkot, amely a legnagyobb kiterjedésű alpesi fennsík egész Afrikában, és egyben a legjobb hely Etiópia két endemikus állatfajának, az etiópiai farkasnak és a hegyi nyala nevű antilopfajnak a megfigyelésére. Először a park erdős északi részét kerestem fel Dinsho körül, ahol nagy számban voltak láthatók a gyönyörű nyalák, a kevésbé szépséges varacskos disznók, bozóti bakok és olajzöld páviánok társaságában. A ritka, vörös bundájú farkasokat a Goba városon át megközelíthető Sanetti-fennsíkon lehetett megfigyelni. A 4 000 méteres magasságban elterülő lakatlan fennsík felkeresése egész utazásom egyik legemlékezetesebb élményének bizonyult.

Ismeretlen, vad nyugat
NYUGAT-ETIÓPIÁBAN nincsenek híres látnivalók, az útikönyvek is letudják a régiót pár oldallal. Itteni kalandozásaim során egyetlen turistával sem találkoztam. Talán éppen ezért tűnt úgy, hogy ez az ország legbarátságosabb része. Addistól nyugatra, Welkite város körül a dolgosságáról híres „gurage” népcsoport él, köztük nincsenek koldusok, a falvak hagyományos házai pedig nagyobbak és takarosabbak, mint máshol.

TOVÁBB HALADVA AZ ÚT átvitt az Omo-folyó felső szakaszának erdős hasadékvölgyén, majd az immár oromók lakta, egyre termékenyebb tájakon át elértem Jimmát, a nyugati országrész legnagyobb városát. Jimma valaha egy jelentős hatalommal bíró királyság központja volt, amire ma már csak egy roskatag palota emlékeztet a város feletti hegyen. A környező Kaffa régió a kávé őshazája, ma is sok itt a kávéültetvény.

JIMMÁTÓL NYUGATRA a már eddig is páratlanul üde, zöld táj újabb trópusi jellegzetességgel lepett meg: hol teaültetvények, hol dús, gereza majmoktól és páviánoktól hemzsegő esőerdők szegélyezték az utat. A hagyományos falvakban a házak agyagfalát itt érdekes, színes mintákkal díszítik. A kertekben annyi mangó és más trópusi gyümölcs termett, hogy többkilós csomagokban, aprópénzért árulták őket az út szélén.

Az OMO-VÖLGY NYUGATI, Maji körül elterülő vidéke felé folytattam utamat, de erre már csak teherautókkal vagy dzsipekkel járható sáros földutakon lehet haladni, tömegközlekedés nem is létezik. Napokig kellett várnom egy-egy, a nekem megfelelő irányba tartó kocsira, s a sofőrök jókora összegeket kértek a fuvarért. Így két napba telt, míg eljutottam Mizanból az aranymosók által kedvelt Dimába, mely körül népes szudáni menekülttáborok is nyújtóznak, hogy itt további két napot várjak egy a szurma törzs lakta Kibbish körzetbe tartó teherautóra.

A SZURMÁK AZ ORMO-VÖLGY más törzseihez hasonlóan nomád életmódot folytató pásztornép. Különlegességük, hogy asszonyaik jókora agyagkorongokat viselnek kilyukasztott alsó ajkukban, emiatt „tányérajkúaknak” is nevezik őket. A férfiak gyakran csak egy szál vállra vetett laza kendőt viselnek – no meg elmaradhatatlan fegyvereiket, leginkább a közeli Szudánból beszerzett Kalasnyikovot. Bár egy amerikai misszionárius már régóta letelepedett közöttük, hagyományaikat jórészt ma is gondosan őrzik. Ezekből pompás ízelítőt kaptam, mikor az első szurma faluba megérkezve dobszóra lettem figyelmes, s csakhamar egy esküvőre bukkantam, ahol hagyományos éneklés, zene, tánc, fegyverropogtatás és a helyi szesz bőséges fogyasztása mellett ünnepelték egy második feleség érkezését a családba. Kizárólag a férjes nők táncoltak, az ajkuk helyett jókora korongokat még csak a fülükben viselő hajadonok csupán kívülről figyelhették az eseményeket.

A SZURMÁK HARCIAS természetük miatt állandóan ellenséges viszonyban állnak a hasonló kultúrájú síkvidéki bumi, és a hegyekben mezőgazdaságból élő dizi törzsekkel. Gyakran előfordulnak rablások, és ott-tartózkodásom alatt is kitört egy lövöldözés Kibbishben. Emiatt a helyi rendőrség ragaszkodott hozzá, hogy náluk verjek sártat, a szurma területen tett túráim során pedig mindig egy felfegyverzett szurma milicistát kellett magammal vinnem. Kész megkönnyebbülés volt pár nap után felmászni a hegyekben élő békés dizik közé. Velük aztán gyönyörű magashegyi mohaerdőkön át jutottam el körzetük központjába, Majiba, ahonnan Tumon, majd Dimán keresztül több nap alatt visszatértem – utam során sokadszor – az immár régi ismerősnek tűnő Addis Abebába.

EREDETI TERVEIMET sikerült hát teljesítenem: felkerestem Etiópia valamennyi, egymástól merőben különböző tájegységét. Be kell azonban vallanom, hogy vegyes érzelmekkel gondoltam vissza a mögöttem álló bő két hónapra. A tagadhatatlanul érdekes élményekért és fantasztikus látnivalókért, no meg a többnyire barátságos és művelt etiópokkal való érdekes találkozásokért gyakran nagyon kényelmetlen, lassú utazással, bolhákkal és patkányokkal megosztott szállodai éjszakákkal, nem éppen étvágygerjesztő koszttal, és a külföldit fejőstehénnek tekintő helybeliekkel való hadakozással kellett megfizetnem. De talán így volt ez jól, hiszen ha egyszer Etiópia is elfoglalja megérdemelt helyét Kenyával és Egyiptommal együtt a tömegturizmus olajozott kiszolgálására ráállt afrikai országok sorában, minden bizonnyal sajátos, egyedi varázsának egy részével is fizetni fog érte.