VALAHÁNYSZOR belépek e csodálatos építmény előcsarnokába, azonnal magával ragad valami furcsa, jóleső borzongás, amely visszaidézi gyermekkorom operalátogatásainak minden varázsát. Az előadás előtti izgatott várakozást a reneszánsz hangulatú, tágas vesztibül színes márványoszlopai között, a finom nagyestélyik suhogását, a frakkok, szmokingok visszafogott eleganciáját, és a zeneszerszámaikat hangoló muzsikusok könnyed dallamfutamainak emlékét.

A MEGSZOKOTT KELLEMES, kosztümös nyüzsgés helyett most furcsán magányosnak tűnik az Operaház, amint kísérőmmel az egyik faberakású, vörös kárpittal borított oldalpáholyba telepedünk. A nézőtéren angol, spanyol és japán turistacsoport tagjai hallgatják figyelmesen az operaházi ismertetőt. De még ez a bábeli „nyelvzavar” sem tudja prózaivá tenni a háromemeletes nézőtér lélegzetelállító térélményét, káprázatos, vörösarany ragyogását. A 300 mázsás monumentális Mainz-i bronzcsillár, valamint Lotz Károly barokkosan mozgalmas kupolafreskója – a „Zene apoteózisa” – még hangsúlyosabbá teszi a terem lenyűgöző dekorativitását. Az operaházi legendárium szerint a mester az olymposi istenek, múzsák, gráciák között önmagát is megfestette, méghozzá Zeus alakjában, lányát, Karolinát pedig Aphroditéként örökítette meg az utókor számára.

A CSIGAALAKBAN kanyarodó, márvány díszlépcsőn felsétálva megcsodálhatjuk az Ybl Miklós tervezte csarnok nagyszerű térkompozícióját. A félemeleti lépcsőkön éppen ifjú építész és képzőművész hallgatók tanulmányozzák elmélyülten az architektúra e remekét, kezükben ceruzával és hatalmas rajzmappákkal. Az aranykazettás tükörmennyezeten Than Mór festményei a „Zene ébredését és diadalát” ábrázolják kellő reneszánsz dinamizmussal.

HA OPERAHÁZI BARANGOLÁSRA szánjuk el magunkat, érdemes elidőznünk néhány percet a sárgás tölgyfaburkolattal és kék-arany kárpittal borított dohányzófolyósó meghitt félhomályában is. (Micsoda jövőbelátó tervezés: Eu-konform, elkülönített dohányzórészleg az 1880-as évekből!) Utánozhatatlan bája van ennek az enyhén „füstszagú”, kis belmagasságú, ám a két végén hatalmas tükrökkel trükkösen meghosszabbított folyosónak. Állítólag – ismét csak operabéli mendemondák szerint – a múlt század elején a szerelmespárok előszeretettel bújtak össze az oldalfalakba mélyített zsámolyokon, a sűrű szivarfüst diszkrét homályába burkolózva.

INNEN EGY LÉPÉS csupán az itáliai későreneszánsz hangulatot idéző foyer (büfé), melynek mennyezetén Dionysos születését és diadalmenetét ábrázoló festményeket láthatunk. A képek a dráma, a színjátszás és a zene érzelmeket felszabadító, dionüszoszi eredetére hivatottak emlékeztetni a nagyközönséget.

A DALSZÍNHÁZ UTCAI kocsifeljárótól egy reprezentatív, régen kizárólag az uralkodópárnak, illetve az arisztokrácia kiváltságos tagjainak fenntartott, úgynevezett királylépcső vezet az első emeleti szalonokhoz. Manapság a lépcső aljánál lerövidített zenés műveket, kamaraoperákat adnak elő a legkisebbeknek. A királylépcső galériáján megtekinthetjük az Operaház jubileumi emlékkiállítását, ahol a sok érdekes és szemet gyönyörködtető korabeli díszlet- és jelmezterv mellett olyan relikviákat is felfedezhetünk, mint Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának szövegkönyve.

A GALÉRIA BAL OLDALÁN továbbhaladva a Székely Bertalan-terembe jutunk, ahol a mester „A négy évszak” című meztelen angyalokat ábrázoló fríze ékesíti a mennyezetet, a falakon pedig koruk ünnepelt operaénekeseinek (Sándor Erzsi, Walter Rózsi, Ney Dávid) portréit láthatjuk. Érdemes benézni a közelben lévő királyi, avagy vörös szalonba is, amely fényűző berendezéséről és meggyszínű selyemkárpitjáról kapta nevét.

KÖRBEJÁRVA az Operaház belső tereit, megpihenek az előcsarnok egyik ülőalkalmatosságán, hogy újra szemügyre vegyem e kivételes építészeti csodát, hiszen az Ybl Miklós tervei alapján megvalósult épület megnyitásakor nemcsak a művészi megjelenés igen magas színvonalával büszkélkedhetett, de a korabeli Európa legmodernebben felszerelt operaháza is volt. Ybl a bécsi Ringtheater tragédiába torkolló tűzvészén okulva növelte a vészkijáratok számát, és emeletenként független lépcsőházakat építtetett. A világon először alkalmazott vízzel működő záporszerkezetet, öntöttvas színpadgépezetet, valamint számos új konstrukciójú technikai vívmány beépítését is kezdeményezte, például kulisszák helyett felülről mozgatott díszletelemeket.

AZ OPERAHÁZ ÉPÍTÉSI munkálatai kilenc évig tartottak, s az épület végül az előirányzottnál mintegy 50 százalékkal többe, 3 millió 300 ezer forintba került, melyből 2 millió forintot I. Ferenc József biztosított az udvartartási költségvetésből, a maradék 1 millió 300 ezret Budapest városa finanszírozta. Figyelemre méltó, hogy a Podmaniczky Frigyes vezette építőbizottság intenciói szerint csak magyar művészek, céhek, mesterek működhettek közre az építésben, így jelezve Bécs felé az ország „függetlenségét”, ezzel persze nem kis borsot törve a császári udvar orra alá.

AZ OPERAHÁZ ÜNNEPÉLYES 1884. szeptember 27-i megnyitóján a Bánk bán első felvonását, a Hunyadi László nyitányát és a Lohengrin első felvonását adták elő Erkel Ferenc vezényletével. A budapesti Operaház rövid időn belül az európai komolyzenei és színházi élet középpontjává vált. Az intézményt olyan kiváló egyéniségek igazgatták, mint a zeneszerző Gustav Mahler (ő mutatta be Budapesten Wagner Ring-tetralógiájának első két darabját, valamint Mascagni Parasztbecsületét), a rendező Hevesi Sándor, Radnai Miklós és Otto Klemperer. De tanított be itt saját darabot maga Puccini is: személyesen dirigálta a budapesti bemutatón a Pillangókisasszonyt és a Nyugat lányát. Halhatatlan művészek, karmesterek, zenészek legendás előadásainak sokasága öregbíti napjainkban is a 120 éves Operaház hírnevét hazánkban és világszerte, melyet akusztikája alapján Európa első öt legszebb hangzású operaháza közé sorolnak a szakemberek.

BÚCSÚZÓUL MÉG egy pillantást vetek a Stróbl Alajos alkotta két oroszlántestű kőszfinxre, akik rendíthetetlenül őrzik a színház bejáratát, s a homlokzaton sorakozó tizenhat zeneszerző szobrára, s egy kedves történet jut eszembe az angyali zenekar bűvös előadásairól. Az Operaházi bennfentesek azt mesélik, hogy a nézőtér freskója alatti lunettákban a megfestett bájos, zenélő puttók az előadás befejezése után, éjfélkor megelevenednek, és újra eljátszák az aznapi operát. De ekkor már hibák nélkül, a lírai és drámai mozzanatok teljes repertoárjával, a dallamok, érzéki harmóniák tökéletes kifejezőerejével adják elő a művet. Ma, ha minden igaz, a Bohéméletet adják.