vilagjaro


 



BORNEÓ
Hajdani fejvadászok földjén
Szöveg és fotó: SCHÖLL KÁROLY

Kalandos utazások leírásai, és gyermekkori olvasmányok alapján Borneó szigetéről szinte bizonyosan sötét, párás őserdők, titokzatos vadállatok és persze a fejvadász bennszülött törzsek jutnak eszünkbe. A valóság napjainkra már sajnos egy kicsit megváltozott. A sziget nagy részén hatalmas munkagépek, láncfűrészek, majd az utánuk tomboló tüzek emésztik fel egyre gyorsabb ütemben az esőerdők maradványait, sivár pusztaságot hagyva maguk után.

BORNEÓ a világ harmadik legnagyobb szigete. Területén ma három állam osztozik: Indonézia, Malajzia és a Brunei Szultánság. Kis csapatunk az esőerdőket kutató utazás során az Indonéz fennhatóság alatt álló, Kalimantannak nevezett tartományt járta be, amely a sziget területének mintegy kétharmadát foglalja el. Repülőgépünk Jáva szigetére, Jakartába érkezett, innen hajóval közelítettük meg borneói utazásunk kiinduló bázisát, Pontianakot. A mintegy két napig tartó hajózás jó alkalom volt az itthon megalapozott indonéz nyelvtanulásunk gyakorlati próbájára, a makacs európai infuenza kikúrálására, és az időeltolódásból adódó fáradtságunk kipihenésére. Terveink szerint a Közép-Borneó határán fekvő Bukit Baka Bukit Raya Nemzeti Parkot szerettük volna elsőként meglátogatni. Ehhez Pontianakban a megérkezésünk után azonnal neki kellett látnunk az expedícióhoz szükséges engedélyek, a még hiányzó felszerelés, és persze a továbbutazáshoz szükséges jegyek beszerzéséhez.


PONTIANAK egyébként a hatalmas Kapuas folyam partján fekszik. Lényegében Nyugat-Kalimantan fővárosa, melyet méretei és az utcáin nyüzsgő embertömeg tesz a sziget legnagyobb városainak egyikévé. Ha valahol, akkor itt - elvétve ugyan - turistával is összefuthatunk, a sziget egyéb részein azonban ritka szerencsének számít, ha fehér emberrel találkozunk.

BORNEÓ belseje felé helyi busszal utaztunk tovább, nyugatról keletre átszelve a partvidéket. Az utat eleinte olajpálma-ültetvények, rizsföldek szegélyezik, később helyüket egyre inkább átveszik az érintetlen esőerdő kiirtása után lassanként regenerálódó, az eredetinél fajszegényebb és alacsonyabb, úgynevezett másodlagos erdők. Körülbelül nyolc óra alatt értünk el a Pontianaknál jóval kisebb Sintangba, ahol a keresett nemzeti park igazgatósága is megtalálható. Itteni szálláskeresésünk közben ismerkedtünk meg egy idősebb, európai külsejű férfival, akiről kiderült, hogy mintegy negyven éve él a városkában, Hollandiából származik és misszionárius.

A NEMZETI PARK Igazgatóságán hamarosan rájöttünk, hogy Indonéziában a hivatalos ügyek hihetetlen lassúsággal folynak, így néhány napot várnunk kellett. Az igazgató ugyanis elutazott Pontianakba, beosztottjai pedig nem adhattak engedélyt a park területére való belépésre. A várakozás idejét a környék megismerésével töltöttük, hiszen a települést már maga az „igazi” borneói esőerdő veszi körül, bár nem kifejezetten a várt érintetlen formában.

A MÁSODIK NAP reggelén azonban nagy meglepetésünkre kiderült, hogy egy helybéli vezető kíséretében mégis útnak indulhatunk. A kapkodva elintézett bevásárlás és a vezetővel végzett előzetes költségszámítás után a jó kétórányira fekvő Nanga Pinoh faluba tartottunk, ahonnan a tervek szerint csónakkal folytattuk volna utunkat. A kikötőbe vezető keskeny pallókon egyensúlyozva még nem sejtettük, hogy lesz ennél nagyobb nehézsége továbbjutásunknak. Hamarosan kiderült, hogy a csónakosok csak az előzetesen számított költség mintegy négyszereséért vállalnák a továbbfuvarozásunkat. Elkeseredetten fordultunk vissza Sintang felé.

ÚJDONSÜLT ismerősünk, a holland misszionárius közbenjárására másnap újra megpróbálhattuk a vágyott érintetlen esőerdő megközelítését, ezúttal egy, a nemzeti parktól bérelt terepjáróval. A jármű igen bizalomgerjesztően nézett ki, vezetője pedig sokkal gyakorlatiasabbnak látszott előző kísérőnknél. Utunk hét órán keresztül tartott, földutakon zötykölődve, zömmel erdőtlen pusztaságon áthaladva, mígnem az egyre gyakrabban szembejövő, fát szállító teherautók mögött a távolban kezdtek feltünedezni az erdővel borított gyönyörű hegyek.

MIUTÁN áthaladtunk a folyamatosan előrenyomuló erdőirtás zónáján, csodálatos környezetbe jutottunk. Az autót a fák között kanyargó keskeny földút végén megbújó apró faluban hagytuk, s az itt lakók nagy csodálkozása közepette, hátunkon az egyheti táborozáshoz szükséges felszereléssel gyalog indultunk az erdőbe. Táborunkat néhány órás járótávolságra, egy őserdei folyócska partján vertük fel, innen egy héten keresztül csillagtúraszerűen folytattuk kisebb - biológiai gyűjtésekkel és vizsgálódásokkal megtűzdelt - kirándulásainkat. Csapatunk ugyanis eredetileg az érintetlen esőerdők terepkutatása, illetve az erdő-irtások helyzetének tisztázása miatt érkezett Borneó szigetére. Az idillikus környezetben általában majmokat - köztük a ritka vörös langurt -, orrszarvúmadarakat, hihetetlenül sokféle békát, kígyókat és persze rovarokat láthattunk testközelből. Sintangba való visszatérésünk után újra felvettük a kapcsolatot misszionáriusunkkal, aki azt ígérte, hogy segít bepillantást nyerni egy hagyományos módon élő daják törzs életébe.

A DAJÁKOK Borneó fejvadászai voltak, egészen az 1970-es évekig. A fiatal fiúk a férfiasságukat egy magányos embervadászaton begyűjtött fejjel bizonyították. Testüket ma is jellegzetes tetoválással ékesítik, egy-egy falu lakói pedig közösen élnek egy úgynevezett „hosszúházban”. E lábakon álló közösségi lakóépületben általában 20-22 család él együtt, a ház alatt tartják állataikat, amelyek sokszor az odafentről lepotyogó hulladékból táplálkoznak. Ma már csak elvétve találhatunk hagyományosan, hosszúházban élő törzseket Borneón, de nagy szerencsénkre misszionárius barátunk éppen egy ilyen törzzsel állt jó kapcso-latban.

NÉHÁNY órás terepjárós zötykölődés után érkeztünk meg a faluba, ahol a helybéli elöljáró lakrészébe invitáltak bennünket. Miután átadtuk ajándékainkat, saját készítésű rizsborral, majd erős rizspálinkával kínáltak, amitől aztán hamar feloldódott a kezdetben igencsak feszélyezett hangulat. A törzs tagjai - bár hagyományos életmódot folytatnak - elnyűtt, európai ruhákat, pólót, rövidnadrágot viselnek, sőt, némelyek lakrészében televízió is áll, a hosszúház mellett pedig egy hatalmas parabolaantenna mered az ég felé. A gallyakból épített házban azonban az asszonyok famozsárral őrlik a rizst, háncsból fonják mindennapos kosaraikat és háztartási eszközeiket.

A TÖRZSFŐNÖK lakrészének padlózatán folytatott kedélyes beszélgetésünk során sok minden kiderült a dajákok hétköznapjairól is. Megtudtuk például, hogy földművelésből élnek, kezdetleges eszközeikkel jobbára rizst termesztenek, emellett néhány disznót, és baromfit tartanak. Néha az asztalra kerül egy-egy, a környező erdőből fogott kisebb állat is. Esténként a falu apraja-nagyja összegyűlik a televízió előtt, ez a szokás sajnos már régen felváltotta az öregek történetmeséléseit. Távozásunk előtt vásároltunk vendéglátóinktól néhány gyönyörűen kidolgozott szőttest, kosárkát, majd udvariasan engedélyt kértünk a falu főnökétől, hogy néhány fotót készíthessünk a házról és lakóiról.

AZ ŐSERDEI hagyományőrzés ellenére egyébként egyre jellemzőbb, hogy a bennszülött daják törzsek fiataljai inkább a kezdetleges városokba települnek, munkát és modernebb életkörülményeket keresve, míg népük maradékai a sziget belsejébe, az erdők mélyére húzódnak a betelepülők áradata elől. Az őslakók és a betelepültek közti ellentét sajnos gyakran emberéleteket is követel: 2001 tavaszán a borneói dajákok közül többen úgy határoztak, hogy ősapáik módján védik meg földjüket a betolakodóktól, azaz az ellenség megölése után annak fejét is elviszik, trófea gyanánt. Ennek, valamint az ezt követő katonai megtorlásnak több száz ember esett áldozatául Kalimantanban. A vérengzés miatt az amúgy is szórványos idegenforgalom még inkább visszaesett a szigeten.

UTUNK EZUTÁN ismét Sintangba, majd másnap vissza nyugatra, egészen Pontianakig vezetett. Innen újra hajóra kellett szállnunk, hogy elérhessük Ketapangot, Nyugat-Kalimantan egy eldugott, csak vízi úton megközelíthető városát, ahonnan a Gunung Palung Nemzeti Parkba szerettünk volna eljutni. A hajóút európai szemmel nézve egészen borzasztó volt: az apró, keskeny, motorcsónakszerű jármű elképesztő sebességgel száguldott a nálánál sokkal nagyobb hullámok között, vad hánykolódása a legedzettebb helybéli utasokat is megviselte. A hajójegy mellé járó megszokott élelmet, azaz rizset és szárított halat bizony rajtunk kívül nem sokan fogyasztották el. A mintegy 6 órás szörnyű utazást követően elgyötörten szálltunk partra a kikötőben, ahol rövid időre el is vesztettük egymást a kavargó tömegben.

MÁSNAP ÚJRA tárgyalás és alkudozás következett a következő nemzeti park igazgatóságával, s aztán a most már rutinosabb bevásárlás az elkövetkezendő egy hétre. Hajnalban útra keltünk az újabb (kötelezően felfogadandó) vezetőnk társaságában, és egy rövid buszozást követően gyalog indultunk az erdő mélyén található amerikai vezetésű kutatóállomás, Cabang Panti felé. A 6-7 órás gyaloglás során kezdetben a megszokott, kivágott erdő helyén található pusztaságon, majd egyre szebb mocsárerdőn haladtunk át. Később kereszteztük a nemzeti parkban (!) dolgozó favágók táborát is: a munkások az erdőben lefektetett, fából készült, vastagon beolajozott síneken vonszolják a kivágott faóriásokat a folyóig, ahol leúsztathatják azokat. Döbbenetes és érthetetlen, de már az orángutánok viselkedésének megfigyelésével foglalkozó kutatóállomás közvetlen közelében is nagy lendülettel irtják az erdőt. A kutatóállomáson odaérkeztünkkor egy ausztrál projektmenedzser dolgozott egyedül az általuk alkalmazott helyiekkel, mivel amerikai kollégái éppen szabadságukat töltötték otthonukban. Megjelenésünkkel nagy feltűnést keltettünk, kiderült, hogy az állomáson már három hónapja nem járt idegen.

A SZÁLLÁSUNK egy deszkákból épült házikó volt az érintetlen esőerdő közepén, egy patakparton, amelynek túloldalán esténként nagy viháncolást rendeztek a makákók és a langurok, hajnalban pedig rendszeresen a gibbonok karénekére ébredtünk. De az idilli létben időnként kellemetlenebb élőlényekkel is szembe kellett néznünk: a második éjszakán egyik társunk jajgatására ébredtünk, rövidesen kiderült, hogy a tábor éppen útjába esett egy vonuló tűzhangyákból álló menetoszlopnak. Vezetőnk elárulta, hogy nincs mit tennünk, odébb kell költöznünk, mert a milliónyi apró, ám fullánkkal és égető méreggel rendelkező ízeltlábúval senki sem szállhat szembe. Csendesebb estéken az őserdő évmilliós hangjain néha riasztó jelként áthatolt a közeledő favágók láncfűrészeinek zaja.

A GUNING PALUNK Nemzeti Parkban a borneói esőerdők minden típusa megtalálható, a síkvidéki mocsárerdőtől a hegyi esőerdőig, ezekben az erdőkben pedig több mint 2000 orángután él. Az élettér megmaradásának esélye mégis rendkívül csekély, köszönhetően az amerikai, japán és európai polgároknak, akik minden pénzt megadnak egy szép, nemes trópusi fából készült bútorért. A helyiek pedig - más választásuk nem lévén - beállnak favágónak, napi 200-250 forintnak megfelelő összegért.

AZ EGYHETES őserdei táborozásunk után újra útnak indultunk, célunk ezúttal egy majomfaj, a kizárólag Borneón élő, sajátos kinézetű nagyorrú majom példányainak megfigyelése volt. Az országútig visszagyalogolva, ott egy zsúfolt buszra felkapaszkodva egy eldugott hajdani halászfaluig, Teluk Melanoig utaztunk, ahol manapság leginkább az átutazóban lévő favágók szoktak megszállni. Innen bérelt motorcsónakkal haladtunk felfelé a Batu Barat folyón, melynek partján, a fák tetején szoktak esti szállást keresni a nevezetes majmok.

SIKERES nagyorrú majom-lesünk után - melynek során 30-40, meglepően emberszerű, pocakos hímet, nőstényt, valamint kölyköket is láttunk - utolsó célként a Sukadana melletti mangrovemocsarakat szemeltük ki. A településen, ahol szinte mindenki a tengerből, vagyis halászatból és kagylógyűjtésből él, Borneó újabb, sokadik arcát ismerhettük meg. Az Indiai-óceán partján hatalmas, az egykori holland gyarmatosítók által épített, majd elhagyott villák omladoznak közvetlenül a nyüzsgő kikötő közelében. A falu melletti rövidke, homokos partszakaszon esténként élénk strandélet alakul ki, amelyben most az egyszer persze mi is tevékenyen részt vettünk. A Borneóra szánt időnk azonban a végéhez közeledett, s miután előre megváltottuk a hajójegyünket, előbb vissza Pontianakba, majd onnan egészen Jakartába kellett mennünk. A két napos levezető utazást követően jó és rossz tapasztalatokkal egyaránt gyarapodva, mégis szomorúan szálltunk fel az óceánjáróra, hogy elhagyjuk a néha csodaszép, néha ijesztő, ám nekünk mindenképpen kedves szigetet.

A DAJÁK TÖRZSEK

Borneó őslakói tulajdonképpen ki nem állhatják, ha dajáknak nevezik őket, leginkább a saját törzsük nevét használják, pl. punan, kayan, iban, kenyah stb. Nyelvészeti kutatások alapján valószínűsíthető, hogy rokoni szálak fűzik őket Dél-Kínához illetve az ázsiai kontinens délkeleti részeihez. Jellegzetes hagyományaik közé tartozott a fejvadászat. Ennek során a kiszemelt áldozatot követték az őserdőben, majd egy alkalmas pillanatban fúvócsővel apró mérgezett nyilat lőttek bele. Ezt az illető gyakran észre sem vette, vagy tüskének, rovarcsípésnek tulajdonította. Miután a méreg megtette hatását, és az áldozat elgyengülve a földre esett, a daják harcos előbújt a sűrűből és megszerezte trófeáját. A fejvadászat ma már a múltté, utoljára az 1970-es évekből származik megerősített hír az ősi szokás gyakorlásáról.
Egy-egy törzs eredetileg közösen, egy úgynevezett hosszúházban élt, melyet együtt is építettek fel. Mára a hagyományos életmódot élő csoportokból alig néhány maradt, ők is az erdők legmélyére húzódtak a - főként a túlnépesedett Jáva és Madura szigetekről érkező - betelepülők tömege elől. A jellegzetes tetoválásokat, csodálatos szőtteseket, kosarakat egyre nehezebb fellelni Kalimantanon.

INDONÉZIA

Terület: Indonézia a világ legnagyobb kiterjedésű szigetvilága, 13 677 szigettel, közülük 6000 lakott.
Éghajlat: Trópusi, esős és száraz évszak váltja egymást.
Lakosság: 202 millió fő.
Népcsoportok, nyelvek: Indonéziában 300 etnikai csoport él, eddig 365 általuk beszélt nyelvet számoltak össze.
Pénznem: Rúpia. Átlagos havi fizetés kb. 400 000 rúpia, (kb. 50 USD).
Történelem: Indonéziában már a Kr.e. VII. századtól kis hercegségek, királyságok alakultak, melyek nagyrészt függetlenek voltak egymástól. Ezeket találták itt az elsőként érkező portugál hajósok, akiket később spanyolok, hollandok és angolok is követtek. A hollandok egyre nagyobb területet vontak ellenőrzésük alá, mígnem 1619-ben megalapították a fűszerekkel kereskedő, nagyhatalmú Kelet-Indiai Társaságot. A gyarmati időszak végeztével Indonézia függetlenségét 1945. augusztus 17-én hirdették ki. A demokratikus berendezkedés igen fiatal, 1998-tól számítható az országban, és sajnos ma is mindennaposak az állami katonai akciók az egyes elszakadni vágyó területek megregulázására.

Ugrás az oldal tetejére