 |
 |
|
|
 |
|
Budapest
"feneketlen" tava
|
Szöveg és fotó: SZABÓ VIOLA |
|
Van
nekünk egy Feneketlen-tavunk, egy különleges látnivalónk,
ahová szívesen cipeljük ki messziről jött ismerőseinket,
hogy fővárosunk szépségeivel dicsekedhessünk előttük. De
ne csodálkozzunk, hogy a ’60-as évek előtt megjelent Budapest-könyvekben
még említést sem találunk erről az idilli helyről. A tónak
közel egy évszázadot kellett várnia arra, hogy rejtett szépségét
felfedezzék és környékének kiépítésével Buda egyik legromantikusabb
helyévé varázsolják.
|
 HŰVÖS,
őszi délután van, talán az utolsó napok egyike az évben, amikor
a nap még ad egy csöppnyi meleget. A tó partján, a vízbe nyúló
stégek keskeny deszkáin iskolások gubbasztanak: egyiken néhány
kislány kacarászik, a másikon két fiú ücsörög cigarettával
a kezében, halk beszélgetésbe mélyedve, máshol egy lány lógatja
a lábát a víz fölé egymagában, a mobiltelefonja gombjait nyomogatva.
A parkban a babakocsis anyukák és a kutyasétáltatók között
tinédzserek száguldoznak görkorcsolyáikkal, elképesztő mutatványokkal
döbbentve meg a méltatlankodó felnőtteket.
|
 A
TÓPARTI
padokon öregek üldögélnek csöndesen, állig begombolt kabátban.
Látszik rajtuk, hogy "idevalósiak": olyan meghitten
tekintenek végig a parkkal körülölelt tavon, mintha saját
kertjüket nézegetnék. Talán már kisgyerekkorukban is itt játszadoztak,
s mikor annyi idősek voltak, mint a stégeken kuporgó gyerekek,
ők is rejtekhelyet építtettek a nádasban, rúgták a labdát
a közeli grundon, s talán ők is itt szívták el az első cigarettákat.
Bizonyára számtalan emlék köti őket ide, a Feneketlen-tóhoz,
s emlékezetük még őrzi azokat az időket is, amikor ez a gyönyörű
park még nem is létezett.
|
| A
TERÜLET,
amelyet ma Kelenföld és Lágymányos néven ismerünk, a XVIII.
századig lakatlan pusztaság volt, rögös, terméketlen földekkel,
cuppogós mocsarakkal. A természet egyetlen ajándéka talán
a lágymányosi keserűvíz volt, és a temérdek agyag, amely ott
rejtezett a Duna által lesimított lapályon. A gyógyvizet hamarosan
palackozni kezdték, majd a forráscsoport fölé gyógyfürdő is
épült. Azon a helyen pedig, ahol ma a Kosztolányi Dezső tér
terpeszkedik, az 1800-as évek derekán egy téglagyár működött,
melynek udvarán egy mesterségesen vágott gödörből munkások
fejtették az agyagot.
|
| 1870
KÖRÜL
történt, hogy az agyagfejtőbe egyszer csak betört a talajvíz,
s olyan hirtelen árasztotta el a gödröt, hogy az emberek szerszámaikat
hátrahagyva, hanyatt-homlok menekültek. A sok víz pedig csak
áradt dühösen a földből, mígnem mindent elnyelve maga körül
egy tóvá szelídült - egy nagy, „feneketlen tóvá”, éppen úgy,
mint a mesékben. Legalábbis az emberek így nevezték el: Feneketlen-tó.
De hogy miért és mikor kapta ezt a nevet, azt ma már alig
őrzi a köztudat. Pedig világszerte számos „feneketlen tó”
létezik, s szinte mindegyiknek él még a története az emberek
emlékezetében.
|
 A
KÜKÜLLŐ
bal partjánál található Feneketlen-tó például azért kapta
nevét, mert elnyelt egy egész bivalycsordát; a Bükk egyik
barlangjában rejtező feneketlen tóról azt mesélik az öregek,
hogy a közepe táján látható „fekete buzogás” elnyelte az arra
evező csónakokat. A fertőrákosi Várhegyen keletkezett tóról
úgy tartják, hogy a hegy tetején valaha elátkozott vár állt
temérdek kinccsel, de egy napon elsüllyedt, s helyén egy feneketlen
tó keletkezett. Ha a budapesti Feneketlen-tó történetét egy
kicsit kiszínezzük, szinte magától kikerekedik egy hasonló
történet egy téglagyárról, amelyet egy napon munkásostul-szerszámostul
elnyelt egy feneketlen tó. Akár innen is eredhetne a különös
név, de az öreg lágymányosiak emlékezete egy másik történetet
őriz.
|
| A
VALÓSÁGBAN
a gyár megszűnése korántsem burkolózik ilyen misztikus ködbe.
Egészen prózaian úgy esett, hogy a Közmunka Tanács 1889-ben
elrendelte annak lebontását. A környék azonban még sokáig
nem szépült meg. A tó a századfordulón is elhagyottan nyújtózott
a nagy semmi közepén, s nem csalogatott sem fiatalt, sem öreget,
hogy a partján elüldögéljen. Mintha átok is ült volna rajta:
az 1919-es forradalom bukása után nem egyszer holttestet vetett
fel a víz, később, a két világháború között pedig többen itt
a tónál követtek el öngyilkosságot.
|
 A
TÓ KÖRNYÉKÉNEK
beépítése azután kezdődött meg, hogy a ciszterciek 1912-ben
Budán is megtelepedtek, hogy elindítsák a Rend ötödik gimnáziumát.
A szerzetesek számára Dr. Walder Gyula építész egy templomból,
rendházból és iskolából álló épületegyüttest tervezett a tó
partjára. Erre az időszakra nyúlik vissza az a történet is,
amelynek a hagyomány szerint a tó a nevét köszönheti: az építkezést
megelőzően a munkások megkezdték a tó mögötti hegyoldal elbontását,
s onnan a sok földet a tóba szórták. De furcsa módon a föld
nem süllyedt le a tó fenekére, hanem a vízben lebegett, így
kapott lábra az a különös mende-monda, hogy a tónak nincs
is feneke.
|
 A
CISZTERCIEK
számára tervezett épületek közül először az iskola készült
el 1929-ben, a rendház felépítésére a háború, majd az államosítás
miatt nem kerülhetett sor, a templomot pedig csak a ’30-as
évek végén szentelték fel. 1930-ban, Szent Imre halálának
900. jubileumi évében a mai XI. kerületet Szent Imre város
névre keresztelték, ekkor helyezték el a templom egyik mellékoltárán
az ifjú szent ereklyéjét. A II. világháború után a tó környékének
mélyedéseit romokkal töltötték fel, de mindeközben sajnos
a tavat sem kímélték: jutott oda is mind a törmelékből, mind
a szennyvízből, melyet a közeli teniszpályáktól vezettek ide.
|
| 1957-BEN
VÉGRE
tervbe vették a tó környékének parkosítását. Több ezer kerületbeli
lakos érkezett szerszámokkal és talicskákkal, hogy „társadalmi
munkában” idilli zöld ligetet varázsoljanak a tó köré. A parton
megépült az akkori időkben divatos szocreál stílusú étterem,
kissé beljebb pedig szabadtéri színpadot emeltek a kultúra
kedvelői számára. A közönség akkoriban még az Ifjúság Parkban
sétált, az előadásokat a Bartók Színpadon nézte, vacsorázni
pedig a Park étterembe járt, és remekül érezte magát a város
egyik leghangulatosabb szigeteként újjászülető szegletében.
|
 ÉS
BÁR NŐTTEK A FÁK,
zöldült a fű és pezsgett az élet a tó körül, a sokat látott
vizet nem lehetett új életre kelteni. Mintha nem tudta volna
kiheverni a sötét emlékeket, a hányattatásokat, s a méltánytalanságot,
ahogy az emberek hosszú időn át bántak vele. Csak gyűlt a
begyében a sok szenny és a bánat, s még a közepén csacsogó
virgonc szökőkút sem tudta jobb kedvre deríteni. Aztán elapadtak
a vizét cserélő források, egyedüli táplálója az esővíz maradt.
Alján rothadni kezdett az iszap, pusztultak a halak. Magányos
lett, csak a körötte növő nád susogott a fülébe néha, s csak
a szél simított egyet-egyet zavaros tükrén.
|
A
VÁROSVÉDŐ EGYLET
kezdeményezésére aztán a '80-as évek közepén egy levegőztető
berendezést helyeztek el a tóban, hogy élővilágát megmentsék.
Ekkoriban került oda az új szökőkút is, amely nem csak a látvány
szépségét emelte, hanem hozzájárult a víz levegőztetéséhez
is. Azóta sokat javult a tó állapota, s a horgászok nagy örömére
ma már újra ficánkol benne néhány ponty, amur, süllő és harcsa.
A közelmúltban végre megszépült a Kosztolányi Dezső tér is,
így a parkból kilépve sem foszlik nyomban köddé az a kellemes,
idilli hangulat, amely e későn kapott ajándék-tó partján hatalmába
kerít bennünket.
 |
 Ugrás
az oldal tetejére
|
 |
|
|
|
|
