vilagjaro


 



LADAKH
Hajdani királyság a Himalája hágóin
Szöveg és fotó: OLLÉ ATTILA

Egekig magasodó szikla és kőfalak mentén gyalogolunk az egyre szűkölő völgyben. Az ég kékjét csak néhány csontfehéren tornyosuló, komótosan vonuló felhő töri meg. A következő kanyarnál a rohanó folyó utunkat állja, így bakancsot és zoknit levéve, hol térdig, hol combig gázolva a hűs vízben, köveken egyensúlyozva kelünk át rajta. Málhákkal megrakott pónilovaink a félelem minden jele nélkül követik fáradhatatlan csapatunkat. Ladakhban járunk, a magas hágók földjén.

LADAKH (tibetiül La-dvagsz) annyit jelent: a „magas hágók földje”. Az Indiai Himalája egyik eldugott területe ez, amely hosszú évszázadokig önálló királyságként létezett. Ma Észak-India Jammu-Kashmír tartományának része. Ladakh-ot délről igen nehéz megközelíteni, a vándornak a híres-hírhedt Leh-Manali hágók sorozatán kell átkelni, ha a buddhizmus földjére óhajt lépni. Társaimmal a Delhi reptérről indulva, 8000 méter magasan repültünk a vad, havas himalájai vonulatok felett, a terület egyetlen reptere és egyben fővárosa, Leh felé.

LADAKHBAN, csakúgy mint Leh, a legtöbb kisváros és falu 3000 méter és e fölötti magasságban fekszik a tengerszint felett. Így földet érve szinte azonnal jelentkeznek a magassági levegő oxigénhiányos tünetei: lüktető halánték, felületes és gyors lélegzetvétel, levertség. Amint azonban bevetjük magunkat a város színes forgatagába, gyorsan megfeledkezünk e kellemetlen érzésekről.

LEH UTCÁIN számos népcsoport képviselteti magát: a buddhista hitű tibetiek, akik az etnikai többséget adják, a hinduk, a szunnita és siíta muszlimok, a szikhek, és egyéb kevert népesség. A főutca mindkét oldalán áruval tömött kis boltok sorakoznak, a szűk mellékutcákon ezernyi csecsebecsét áruló helyiek tolonganak. A tibeti bazár az egyik legvidámabb színfoltja a városnak, ahol mindenki kedvére alkudozhat a régi és új, javarészt buddhista kegytárgyakra. Van itt imazászló, imamalom, könyvek, térképek, ruhák és számos szerencsét hozó amulett.

FÖLÖTTÜNK, az óvárosban, az 1666-ban épült Péntek mecset fehérlik, távolabb, a győzelem dombon a XVII. században épült lehi palota magaslik. Habár ez utóbbi a királyi család tulajdona, Stokba való száműzetésük óta senki sem használta, így gyorsan kikezdte az idő vasfoga. Ladakhban egyébként nincsenek nagyvárosok, maga a főváros is inkább falunak tűnik, az ó- és újváros lakóinak száma összesen körülbelül 15-17 ezerre tehető. A lehi királyi palotán kívül fölösleges is magas épületeket keresni, hiszen nincsenek. Az utcák egyszerű elrendezésének köszönhetően nehéz eltévedni.

A LADAKHI települések kisebb-nagyobb falvak, amelyek - méretüktől függően - egy vagy több kolostort tartanak el. E kolostorokat legtöbbször a dombtetőre építették, körbefogva fehér házakkal, mellettük pedig művelhető földterületekkel. És persze a folyóval, hiszen lakott település csak ott alakulhatott ki, ahol közel volt az életet adó víz. De milyen látnivalókkal is szolgál manapság a Himalája hágóin megkapaszkodott egykori királyság? Fekvésénél fogva a büszke vonulatok számos magashegyi túralehetőséggel, szeszélyes folyói embert próbáló vadvízi evezéssel kecsegtetnek. De a térség egy egészen másfajta vonzerővel is bír: a buddhista kolostorok különös, idegent megbabonázó hangulatával.

LADAKH évszázadokig önálló buddhista királyság volt, a XV. században még az ötödik Dalai Láma területfoglaló követeléseinek is ellenállva híven őrizte a buddhista hagyományokat. Így több száz, jelenleg is szerzetesek lakta kolostorai egészen egyediek. Legrégebbi kolostorainak egyike Alchiban áll, és olyan falfestményeket rejt, amelyek ma az egyetlen emlékei a kashmíri buddhista kolostordíszítéseknek. Lámayuru fantasztikus fekvésű szent épülete is látogatható, ahol a híres szerzetes, Narópa meditált évekig.

A KOLOSTOROK végiglátogatásának legegyszerűbb módja, ha az utazó terepjárót bérel a fővárosban, és néhány napon át csillagtúra-szerűen sorra látogatja a dombokon létesült gompákat. Csapatunk is ezt teszi, s miközben végigjárjuk a szokatlan nyugalmat és békét árasztó kolostorokat, sokat gazdagodunk szellemiekben és lélekben egyaránt. Errefelé nyugalmat áraszt minden, hiszen - valódi ázsiai mentalitással megáldva - senki sem siet. A szerzetesek a szent szövegeket recitálva, keresztbe font lábakkal ülve órákra átadják magukat az ájtatosságnak. Körülöttük, a festett falakról és szobrokról haragvó és békés tanvédő istenek, buddhák és bódhiszattvák figyelik tetteiket. Az imamalmok is unos-untalan pörögnek, csakúgy, mint a színes imazászlók, melyek a szélnek köszönhetően ezer meg ezer békés imát hintenek szerteszét. Az élmények mély hatása alatt, mezítlábasan, néma csendben sétálgatunk a kolostorok imatermeiben és könyvtáraiban, ahol a könyörületes Avalokitésvara, a „kegyesen letekintő” vigyázza lépteinket. De hogyan is néz ki egy ladakhi buddhista kolostor?

LEGTÖBBJÜK a völgyek fölé hajló, magas domboldalakra épült. A fehér, befelé dőlő falakat egyenes tető zárja, a belső udvarban a főépület mellett könyvtár, valamint a szerzetesek lakhelyei találhatók. A nagyobb kolostorok saját iskolával, illetve istállókkal is rendelkeznek. A főépület szépen festett oszlopai által keretezett lépcsőn felsétálva lépünk be a főkapun, megérkezve a Dukhangba, a fő imaterembe. Itt egymással szembefordítva párhuzamos ülőpadok vezetnek egészen a bejárattal szembeni főoltárig, ahol a fő istenségeket, buddhákat és bódhiszattvákat, valamint a főapát és a Dalai Láma mindenkori ülőtrónusát találjuk. Körben a falakat élénk színekkel festették, az oszlopokról pedig tankhák, festett-hímzett tekercsképek lógnak alá. Kérésre a szerzetesek tört angolsággal szívesen mesélnek a kolostor életéről, és elkalauzolnak bennünket a könyvtárba is, ahol az indiai eredetű úgynevezettt „pothi” típusú könyvek ezrei sorakoznak gondosan vászonba tekerve.

LADAKHBAN a Mahayana („Nagy Szekér”) buddhizmus gyémántkocsi ága terjedt el. A reggeli „puja” (szertartás) alkalmával láthatjuk is, ahogy a szerzetesek az egyik legszentebb jelkép, a „vadzsra” (gyémánt) és a „gandha” (csengő) együttesét használják a recitálás és a dobok mellett. A buddhizmusnak ez az ága nagy engedményeket tett a régen itt honos animista vallásnak, így pantheonjába számos régi szellem és démon betagozódott. És való igaz, a ladakhi egyszerű emberek ma is nagyon babonásak, sokszor állítanak házuk kapujába démonfogó hálót.

LADAKH gazdasága elsősorban a földművelésen és a kereskedelmen alapszik. A földek javát a régi ladakhi családok birtokolják. A félsivatagos éghajlat miatt egyedi öntözési rendszer fejlődött ki, amelyre külön etnikum szakosodott. A fő termény az árpa, a búza, a hajdina, de északon, a Nubra (zöld)-völgyben az alma és a barack is megterem. Az ország kereskedelmét tekintve sokáig kulcspozíciót uralt a két „hatalmas”, India és Kína között. Régi, jakokkal és pónikkal járt magas hágóit, ahol a kereskedelmi utak vezettek, ma már a turisták bakancsai tapossák.

MI IS AZ EGYIK legszebb völgyet érintő magashegyi túrán veszünk részt. Ladakh talán az egyetlen hely a világon, ahol olyan hőmérséklet különbségek fordulhatnak elő, amely próba elé állít ja még a felkészült utazót is. Ha például pihenés közben fejünket éri a nap, de lábunk árnyékban marad, úgy kaphatunk napszúrást, hogy közben könnyű fagyási sérüléseket is szenvedhetünk. Ezért a napvédő krém mindennapi hű társsá válik, főleg a négyezres régiókban, ahol nagyon erős az UV sugárzás, és megfelelő gleccserszemüveg nélkül még akár a kötőhártyánk is begyulladhat.

MIVEL a nagy hegyvonulatokat folyóvölgyek szabdalják, és egyszersmind ezek teszik azokat megközelíthetővé, a túraútvonalak a magas hágókon keresztül vezetnek. Félnapi járásra egymástól apró vendégfogadókba botlunk. Ezek kivénhedt indiai katonai ejtőernyők póznákra kifeszített, árnyékot adó tábora, ahol keksz, tésztaleves és üdítők mellett helyi árpasört is lehet szürcsölni. Mivel a csapadék mennyisége az évi 200 miliméter alatt marad, növényzet itt már csak elvétve található. A kopár hegyek sorát csak a hágókon kifeszített imazászlók teszik színesebbé, vagy a magas hegyek örökké havas hósipkái.

A MARKHA folyót követve számos magas hágón kelünk át, miközben békés, eldugott falvakon haladunk keresztül. Némely hágó az ötezer méter feletti magasságot is meghaladja, de még így is kicsinek érezzük magunkat a felettünk terpeszkedő „nagyok”, a hegyóriások árnyékában. Serpáink finoman elkészített ételeit a közösségi sátorban fogyasztjuk el, miközben sok helyi történettel ismerkedhetünk meg. Estefelé egyetlen mosakodási lehetőségünk adódik: lejjebb, a tajtékozva tovarohanó folyó vizében.

SÖTÉTEDÉS után az ég fekete, kifeszített posztóján millió pislákoló lámpás hunyorogja felénk az érzést: itt állunk Isten tágas színpadán. Olyan béke és nyugalom honol errefelé, hogy az ember önkéntelenül befelé fordulva önvizsgálatot tart. Kitisztulnak a gondolatok, realizálódnak a célok, tovaszáll minden erőlködés és rosszérzés. Csak a hegyek, az ég, a természet ölelő karjai maradnak. És szelíden furakodik be a nyitott szívű idegen elméjébe Buddha híres tűzbeszédének néhány részlete: „Minden lángokban áll szerzetesek, lángokban áll a szem, az érzések, az érzékek… mindez a káprázat része.” S valóban, a Ladakh földjén eltöltött időnk is ehhez hasonló: olyannyira békés, csendes, és közeli önmagunkhoz, s az istenekhez, hogy szinte káprázatnak tűnik.

Ladakh történelme

A X. századig nyúlik vissza a független Ladakhi Királyság története. A tibeti Jarlung dinasztiából származó királyok a buddhizmusra támaszkodva igen fontos kultúrcentrummá tették országukat. A XI. századtól kezdve számos kolostort és templomot építettek Ladakh-ban és a szomszédos Nyugat-Tibet területén ma is betöltik eredeti funkciójukat.
A XIV-XV. században belső viszályok és külső támadások gyengítették az országot, mígnem 1470-ben egy erőskezű uralkodó került Ladakh élére. Lhacsen Bhagan elűzve az ellenséget, felvette a Győzelmes (Namgyal) nevet, és új dinasztiát alapított, amely egészen 1834-ig megőrizte hatalmát Ladakhban. A király Lehbe tette át székhelyét.
Közben a XVII. században egyre erősebbek lettek a tibeti teokratikus állam behatolási törekvései. Az V. Dalai Láma sárga süveges egyháza megerősödött Ladakhban is, ezért a lehi uralkodók - ez utóbbiakkal szemben - a vörös süvegeseket támogatták. Az ötödik Dalai Láma (Nawang Lobszang Gjaco, 1617-1682) a sárga egyház révén lámaizmusra térített mongolokat rávette egy nyugat-tibeti és ladakhi hadjáratra. A ladakhi király az indiai Nagymogulok alá tartozó Kasmír muszlim uralkodójához fordult segítségért. Ettől kezdve Ladakh elveszítette függetlenségét, Kasmír adófizetője lett. A királyoknak fel kellett venni az iszlám vallást, és mecsetet kellett építeniük fővárosukban, Lehben.
A csaknem ezer évig tartó ladakhi függetlenségnek Guláb Szingh, Dzsammu fejedelmének és Randzsít Szingh, „Pandzsáb Orloszlánjának” szövetséges hadai vetettek véget. A hindu Dógra rádzsputokból és szikhekből álló hadsereg 1834-ben könnyen elfoglalta a fővárost. Ladakhot hosszú időre Dzsammu és Kasmír állam kebelezte be, a nemesi gyűlést feloszlatták, a királyt megfosztották hatalmától. 1995-ben szabadult fel Ladakh a kasmíri ellenőrzés alól, mikor is elnyerte részleges adminisztrációs autonómiáját.


Ladakh adatai

Lélekszám: mintegy 140.000 fő
Terület: 97.000 négyzetkilométer.
Fő beszélt nyelvek: a ladakhi (a tibeti nyelv egyik nyelvjárása), tibeti és angol.
Utazási főszezon: májustól októberig, a magasabb, havas hágók júniustól járhatóak.
Időjárás: Leh, a főváros átlaghőmérséklete augusztusban minimum
10 °C, maximum 24 °C.
Valuta: indiai rúpia.
Vízum: külön engedély nem kell, magyar állampolgároknak azonban indiai vízum szükséges.
Legegyszerűbb megközelítés: a Delhi nemzeti reptérről Lehbe induló járattal, 1,5 óra repülési idővel.
Egészségügyi óvintézkedések: Külön oltás nem szükséges, azonban hasfogót és bélfertőtlenítő tablettát érdemes vinni.
Gasztronómia: a nemzeti eledel a momo, a gyúrt, főtt tészta, amibe húst vagy zöldséget sütnek bele. Nemzeti italuk a cshang (árpasör), amely átlátszó, zavaros lére emlékeztet, valamivel gyengébb a mi sörünknél. Érdemes megkóstolni a gur-gurt, a sós-vajas teát, főleg a házilag készültek finomak. Az éttermek Lehben megbízhatóak és tiszták, főleg indiai és tibeti ételekből válogathatunk, de jónéhány helyen lehet kínai és „európais” menüt is rendelni.
Szállás: a kínálat bőséges, javarészt tibeti stílusú vendégházakat és európai szállodákat („indiai kiadásban”) találunk.
Vásárlás: ha vallási „kegytárgyakat” vásárolunk, érdemes az apró, eldugottabb boltokat választani, mert ott még rálelhetünk pár valóban egyedi és eredeti dologra. Jellemző specialitás az imazászló, amelyből a néhány darabon át akár az 50 méter hosszig terjedő is fellelhető, általános méret azonban a 7-15 méter hosszú, egybe varrt zászlóköteg. Amit viszont ingyen és sokat kapunk: a barátságos, vendégmarasztaló helyiek őszinte mosolya.

Ugrás az oldal tetejére