vilagjaro


 



MAROKKÓ
A legnyugatibb kelet
Szöveg és fotó: VAS DÁNIEL, SZABÓ VIOLA

Marokkóról sokáig azt hittük, hogy egy hatalmas sivatag pálmafás oázisokkal, bumfordi tevékkel, szúrós tekintetű, turbánt és hosszú ruhát viselő emberekkel. Legalábbis gyerekkorunk egyik kedvenc társasjátéka, a marokkó rajzolt doboza valami ilyesmit vésett képzeletünkbe. Pedig az Afrika nyugati gallérján elterülő ország éppolyan sokszínű, mint maguk a színes pálcikák: a sivatag mellett égbenyúló hegyek, csörgedező patakok, zöld fennsíkok, kiterjedt erdőségek teszik változatossá a tájat. És persze a partokat nyaldosó óceán, mely hűsítő áramlatot hoz a forróságba.

Megérkezés északra
EGY VÉRBELI UTAZÓ a Gibraltári-szoroson áthajózva érkezik Marokkóba, méghozzá az északi kikötővárosba, Tangierbe. Így egy pillanat alatt az afrikai forgatag része lesz, és saját bőrén tapasztalja az Európa és Afrika közötti hatalmas különbséget. Ha viszont valaki repülővel jön valamelyik nagyvárosba, először a tiszta, rendezett reptér fogadja, és a pár perces sorban állás után kedves, udvarias útlevélellenőrökkel találkozik. Kihagyja azt, ami minket várt a tangieri kikötőben: a több órás sorban állást a hatalmas pakkokkal érkező helyiekkel, és a bizalmatlan vámosokkal való kényszeredett beszélgetést.

TANGIER VÁROS történelme során rengetegszer váltott gazdát. Az 1920-as évektől a múlt század közepéig úgynevezett nemzetközi zónává vált, ennek nyomai a mai napig érezhetők az építészeten, az embereken és a konyhán. A száz év körüli szecessziós épületek leginkább a francia, illetve a spanyol tengerparti városok házaira hasonlítanak, de természetesen Tangier szíve azért a girbe-gurba utcákkal szabdalt medina (óváros), mely a kikötő fölé magasodik. A helyi lakosok a francia mellett remekül beszélnek angolul, és sokkal heterogénebbek, mint bármely más marokkói városban, kivéve talán Casablancát. Az éttermeknek is igen változatos a kínálata: a francia és spanyol ételek mellett találunk amerikai hamburgert is, de azért a helyiek körében főleg a hagyományos harapnivalók népszerűek.

A KELLEMES pihenéssel töltött tangieri napok után siettünk megismerni az igazi Marokkót is. A déli útirányhoz képest egy rövid kitérőt tettünk a Rif-hegységbe, Chefchaouen városba. Ez talán Észak-Afrika legnyugodtabb szeglete: a hegyoldalba épült városka egész évben hűvösnek mondható, a levegő pedig igazán friss, csak a kif illata érződik lépten-nyomon, itt ugyanis félig-meddig legális a vadkender e származéka. Chefchaouen környékének hegyi ösvényein jó alkalom nyílik az egyes berber törzsek megismerésére is. De mint már oly sok helyen a világon, itt se számítsunk teljes egyedüllétre. Túráinkon kis koldusgyerekek kísérnek majd „csak egy dirhamot” kéregetve, és nyugdíjas nénik próbálnak rábeszélni bennünket egy-egy kötött sapkára, kesztyűre, amelyeknek ha itt nem is, de a magyarországi télben jó hasznát
vehetjük.

Királyi városok
A HEGYEK MELLETT Észak-Marokkó fő látványossága a két középkori királyi város: a zöld Meknés és a kék Fés. Amíg Meknést Királyi Palotája miatt Marokkó Versailles-ának tekintik, Fést inkább Marokkó Párizsának nevezhetnénk, mivel minden függetlenségi mozgalom ebből a városból indult ki. Mind Meknés, mind Fés régi épületeire jellemző a zöld szín. Az utóbbit mégis a kékkel azonosítják, mivel alkonyatkor a völgyben épült város fölött bennragad a köd, és az ezen átszűrődő fények pislákolása kék színűvé teszi a házakat. Persze könnyen lehet, hogy ez inkább csak reklámfogás, hiszen mégsem nevezhetik mindkét várost zöldnek.

MEKNÉS medinája emberközelibb, Fés medinája jóval híresebb. A középkorban mindkettő többször működött fővárosként, ma viszont egy harmadik királyi város, Rabat az új, független Marokkó kormányzati központja. Meknést a XVII. század óta máig is uralkodó Alavita dinasztia virágoztatta fel, Fés viszont már a IX. század óta létezik. Amiben a két város megegyezik, az az, hogy a Mernida-dinasztia mindkettőben lenyűgöző korániskolákat (medreszéket) emeltetett. De természetesen az iszlám építészet kiválóságát emellett a mecsetek és a karavánszerájok is híven tükrözik. Fésben található a muszlim világ egyik legbefolyásosabb mecsete, a Kairaouine: imámjainak véleménye mindmáig meghatározó a jelenlegi muszlim politikai gondolkodásban. Nem messze innen található egy rendkívül szépen felújított karavánszeráj is, ahol ma már nem alszanak kereskedők, az épület múzeumként működik.

DE SOK EGYÉB izgalmas dolog is vár ránk a két város nyüzsgő medinájában: a szuk (bazár) szerencsére továbbra is inkább a helyieket szolgálja ki, így az árak sem olyan magasak. De sajnos ez kezd megváltozni: a kitartóan érkező turistacsoportok kalauzolására lassan teljes iparág épül. Ottjártunkkor mi is fogadtunk kísérőt, egy kilenc éves kislány személyében, aki négy nyelven beszélt a francián és az arabon kívül. Túl sok hasznát ugyan nem vettük a kis Szennának, de arra nagyon jó volt, hogy a többi „guide”-nak ajánlkozó helyit leszerelje.

FÉS HATALMAS kültéri cserzőműhelye egyedülálló látnivaló. Reggeltől estig itt cserzik és festik a tevékről, marhákról és kecskékről lenyúzott bőröket. Az okos bőrdíszmű-kereskedők úgy építették meg boltjaikat, hogy azok teraszáról jó kilátás nyíljon a cserzőműhelyre és így a kedves érdeklődő - és egyben leendő vevő - egyszerre gyönyörködhessen ebben az ősi mesterségben és költhesse el dirhamjait a szebbnél szebb táskákra, papucsokra és más bőr portékákra. Kacskaringós utunkat folyatva útba ejtettük a már említett harmadik királyi várost, a fehér Rabatot, Marokkó jelenlegi fővárosát. Az Atlanti-óceán partján fekvő városba még a francia gyarmatosítók tették át a közigazgatási központot, mivel az sokkal védhetőbbnek bizonyult, mint a dombos vidéken épült Fés. De Rabat és a hozzá tartozó Salé történelme már jóval korábban, a XII. században, az Almohádok idején kezdődött. A Yacoub al-Mansour vezette uralkodóház Rabatot ugyanazért választotta központjának, mint 700 évvel később a franciák. A különbség „csak” az volt, hogy al-Mansour ellenségei a Reconquistáért harcoló európai keresztények voltak, a franciáké pedig
a németek.

HA RABATBAN SÉTÁLUNK, minduntalan szemünk elé kerül a város legfontosabb látnivalója, a 44 méter magas, befejezetlen Hasszán-torony, melynek tere kedvelt családi piknikező hely. Al-Mansour eredetileg a muszlim világ legmagasabb minaretjét akarta itt felépíteni, de terve nem sikerült, mert négy évvel az építkezés megkezdése után, 1199-ben meghalt. 800 évvel később II. Hasszán, a jelenlegi uralkodó apja folytatta a monumentális építkezéseket, ő viszont Casablancát, és azon belül is egy tengerparti részt választott grandiózus tervei megvalósítására. Hatvanadik születésnapjára 200 milliárd (!) forintnak megfelelő dirhamból építetett egy mecsetet, amit saját magáról nevezett el. A mecset minaretje 210 méter magas és már kilométerekről látszik. Megépítéséhez 6000 kézműves 5 évig tartó, éjjel-nappal folyó munkájára volt szükség. Casablanca egyébként sokatmondó neve ellenére nem szolgál különösebb egzotikummal: egy a megszokott piszkos, forgalmas, hangos arab kikötővárosok közül. Kiábrándításul pedig még anynyit, hogy a Casablanca című, Humphrey Bogart főszereplésével bemutatott filmet az elejétől a végéig Hollywoodban forgatták.

Dél vörös városa
AZ ORSZÁG ÉSZAKI részét magunk mögött hagyva elindultunk dél felé, s már alig vártuk, hogy megpillantsuk a negyedik királyi várost, a vörösbe öltözött Marrakecht. A Koutoubia mecset csaknem hetven méter magas minaretje, és a háttérben emelkedő Atlasz hegyláncai már messziről üdvözöltek bennünket, s hamarosan kirajzolódtak a téglavörös színben pompázó városfal körvonalai is. Marrakech ma két részből áll: a XI. században az Almoravida-dinasztia által alapított régi városrészből, illetve a modern, elegáns szállodákkal és üzletekkel teleszórt újvárosból, amelyet a franciák építettek a protektorátus idején.

MARRAKECH medinájának hangulata még a legviláglátottabb utazót is magával ragadja. A szűk utcákat mindenütt vörös épületek szegélyezik, legyenek azok lakóházak, boltok, éttermek vagy paloták. E színválasztás korántsem véletlen: a vörös ugyanis nem veri vissza annyira a nap sugarait, így a szemnek sokkal kellemesebb látványt nyújt, mint mondjuk a fehér. Marrakech óvárosát 1985-ben a világörökség részévé avatták, mert rendkívül jól megőrizte az arab építőművészet emlékeit. És valóban: a gyönyörű Bahia-palota, a még romjaiban is hatalmas El-Badi palota, a Ben Youssef korániskola, a Saad-dinasztia mauzóleuma, a Koutoubia-mecset, a romantikus parkok, vagy maga a robosztus városfal mind-mind egy letűnt kor különböző időszakainak hátramaradt hírnökei.

MARRAKECH FŐ VONZEREJÉT mégis inkább a főtér, a Jemaa El-Fna és a bazár jelenti, ahol a látogató belevetheti magát a hamisítatlan marokkói világ kissé félelmetes, de lenyűgöző forgatagába. A Jemaa El-Fnán délután indul az élet. A szuk bejáratánál strázsáló hatalmas téren az alkonnyal lassanként életre kelnek a mesés kelet fantáziavilágának nagyon is valóságos figurái: kígyóbűvölők, majomtáncoltatók, mutatványosok, tűznyelők, fakírok, zenészek, hastáncosok, mesemondók, jósok, levélírók, csodaszer-kereskedők vagy éppen fognyűvők szórakoztatják vagy borzongatják a furcsaságokra éhes helyieket, és persze a turistákat. Bár a hely már önmagában is meglehetősen bizarr hangulatot áraszt, az embert akkor rázza ki igazán a hideg, amikor megtudja, hogy a tér nevének jelentése: „a holtak gyülekezőhelye”, és az Almohádok idején itt folytak a nyilvános kivégzések. Estefelé az egész szín átrendeződik: a tér közepén sütödéket állítanak fel, azokat pedig rögtönzött padokkal és asztalokkal veszik körül. Készül itt sült hús, saláták, levesek, csiga- és kagylóételek, s míg a turisták kissé félénkebben közelítenek egy-egy sütődéhez, a helyiek a legnagyobb élvezettel tömik magukba a frissen készített finomságokat.

Az alkudozás magasiskolája
MARRAKECH BAZÁRJA nem csak Marokkó, hanem az egész arab világ egyik legnagyobbja, amelyen belül külön utcarésze van minden mesterségnek. A világnak ezen a táján még javában virágzik a kézművesség: lenyűgöző, hogyan alakul el egy-egy portéka a mesterek keze - vagy éppen lába - alatt. A szukban sétálgatva időbe telik, amíg az ember megtanulja leszerelni a túlságosan is buzgó árusokat. Alkalomadtán azonban mégis érdemes megállni, hiszen ha valahol, itt mindenképpen elleshetjük az alkudozás csínját-bínját, amit a helyi kereskedők művészi szinten űznek, és láthatóan élveznek is. Legtöbbször maguk az árusok sem gondolják komolyan az általuk megszabott árat. Nem egyszer megtörtént, hogy kérdésünkre, vajon a termék fix áras-e, az eladó kissé hezitálva, de mindent eláruló mosollyal azt válaszolta: „neeem”, s már előre élvezte az alkudozás izgalmát. Maga az alkudozás egy hatalmas játszma, amely során az árus egy színészt is megszégyenítő hitelességgel tud hirtelen haragra gerjedni, ha a vevő irreálisan alacsony összeget kínál a portékáért; vagy keserű beletörődést mímelni, amikor a drága áru az eredeti ár töredékéért vándorol a „szerencsés” vásárlóhoz.

Atlasz havas üstöke
MARRAKECHBŐL tovább haladva dél felé rövid utazás után már a Magas-Atlasz hegyei közt bolyongtunk. Rendkívül érdekes színfoltja ez az országnak: egyes csúcsokat - köztük Észak-Afrika legmagasabbját, a 4165 méter magas Jebel Toubkalt - hó fedi, itt-ott vad hegyi patakok szaladnak a mélybe, amelyek mentén dús vegetációjú, zöld lankák virulnak. A Magas-Atlasz déli, esőárnyékos lejtője már a szaharai tájat idézi: lakott területeket és zöld ligeteket csak az időszakos vízfolyások mentén találunk. Az elő-szaharai oázisok központjában hajdanán megerősített kszárok (erődfalvak) álltak, amelyek a törzsi villongások idején nem csupán lakhelyül, hanem védelmi rendszerül is szolgáltak. Ezek a döngölt agyagból készült, több emeletes épületegyüttesek a francia protektorátus idején elvesztették jelentőségüket, lakóik elköltöztek. Az egyik leglenyűgözőbb dél-marokkói erődfalunak Ait Benhaddou-t tartják, amelyet 1987-ben fel is vettek a világörökségek listájára. A magasba nyúló tornyok és az erődök omladozó falai között még él egy maroknyi berber, de a település ma már inkább filmekhez szolgál díszletül. Itt forgatták legutóbb a Gladiátor című film egyes jeleneteit.

Európa díszletparadicsoma
KIMONDOTTAN filmiparáról híres a kissé délebbre fekvő Ouarzazate, mely várost 1928-ban alapított az idegenlégió. Igazi élményt nyújtanak az itt felállított filmstúdiók, ahol a legkülönfélébb filmek (például az Asterix és Obelix) életnagyságú díszletei állnak. Ouarzazate ma már az idegenforgalom déli központja. A város szívétől mintegy másfél kilométerre áll a Taourirt-kasbah (erőd), amelyet egy déli berber törzs vezetője építtetett a XVIII. században. A vályogból és agyagból emelt épület zegzugos termei ma is látogathatók, s bár az építtető maga sohasem lakott e falak között, egy kiadós séta nyomán képet alkothatunk arról, hogyan is éltek hajdanán az ilyen erődökben.

Az óceán partján
MIELŐTT UTUNK végeztével bevettük volna magunkat a sivatagba, útba ejtettük Agadirt, mely Marokkó leggondozottabb üdülőközpontjának hírében áll. Az óceánparti városban nagyon kevés jellegzetesen marokkói épület van: széles utak, modern, európai stílusú szállodák és lakóházak emelkednek szinte mindenütt. Ez Marokkó egyik legfiatalabb városa, amelynek elődjét 1961-ben teljesen eltörölte a föld színéről egy vulkánkitörés. A tragédiában a lakosság háromnegyed része odaveszett, a túlélők pedig a várost hagyományos afrikai
és modern európai stílusok szerintépítették újjá, szimbolizálva ezzel az ország híd szerepét a két földrész kultúrája között.

AGADIR hatalmas hullámoktól zajos strandjáról dél felé tekintve lágy homokdűnék rajzolódnak ki a távolban. Az óceán és a sivatag látványának ez a különös együttese szinte elhiteti az emberrel, hogy csupán délibábot lát, pedig az óceánba befutni látszó dűnék éppolyan valóságosak, mint azok, amelyek néhány kilométerrel délebbre, a „valódi” sivatagban nyújtóznak.

A SZAHARA nyugati része Marokkó területének csaknem egyharmadát foglalja el, s ez a terület turisztikai szempontból még javarészt feltáratlan. Idáig már csak azok az utazók merészkednek el, akiket felettébb vonz ez a kietlennek tűnő világ: a végeláthatatlan homokmezők, a neolitkori sziklarajzok, és a számunkra oly különös életet élő nomádok, akiknek sátrai ott sötétlenek a Szahara zöld foltokkal díszített bársonyos szőnyegén.


Marokkó történelme

Észak-Afrika őslakosai, a berberek Kr. e. 8 000 táján jelenhettek meg ezen a területen. A sziklarajzok tanúsága szerint a Szahara akkor még zöldellő szavanna volt, legelésző állatokkal. Az első idegen hódítók, a föníciaiak a Kr. e. XII. században vetették meg lábukat a mai Marokkó északi és nyugati tengerpartján, ahol kereskedelmi központokat alapítottak. Az ő jelenlétüknek a harmadik pun háború vetett véget Kr. e. 146-ban, ekkor kezdődött a rómaiak uralma.
A későbbi hellenisztikus-római civilizációnak és a lassan terjedő kereszténységnek az arabok megjelenése vetett véget a VII. század közepén, de az iszlám hatalom csak rövid ideig tartó stabilitást eredményezett. Kr. u. 788-ban I. Idrisz megalapította az első arab-iszlám dinasztiát, és egységes államot hozott létre Marokkó földjén. Ennek szétesése után 1061-ben a berber Almoravidák megalapították az első marokkói birodalmat. Az egymást váltó dinasztiák után 1666-ban lépett trónra az Alavita dinasztia első uralkodója, azóta is az ő leszármazottai a marokkói királyok.
1912-ben Marokkó francia-spanyol protektorátus alá került, megkezdődött a partvidék és egyes belső területek modernizálása. A helyiek ellenállása keményen próbára tette a gyarmati hadseregeket. Marokkó 1956-ban nyerte csak vissza szabadságát, akkor elkezdődhetett az ország újjászervezése. Az 1961-ben trónra lépő II. Hasszánt 1999-ben fia, a ma is uralkodó VI. Mohamed követte a trónon.

Utazási információk

Terület: 447.000 km2
Lakosság: 29 millió
Főváros: Rabat
Vallás: muszlim
Nyelv: arab, berber, francia, spanyol és angol
Miért utazzunk? a középkori (iszlám) építészet emlékeiért és a tengerért, no meg a hegyekért
Ajánlott időszak: ősz, tavasz
Vízum: magyar állampolgárok 3 hónapos tartózkodásra jogosító pecsétet kapnak minden határátkelőnél
Kiutazás: repülővel (kb. 100 ezer forint), busszal Spanyolországig onnan komppal (kb. 25 ezer forint)
Helyi közlekedés: iránytaxival vagy busszal
Szállás: minden igénynek megfelelően 5 dollártól 150 dollárig
Jellegzetes ételek: harira (sűrű leves), tajine (kúp alakú cseréptálban főtt étel), couscous (párolt búzadara, zöldség és hús)
Árak: magyar árszínvonallal nagyjából megegyező
Pénznem: dirham (1 dirham kb. 25 Ft)

Ugrás az oldal tetejére